Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

öbölésével, a rejtett vagy homályos részletek megoldásával, a hiányok kritikai kiegészítésével és teljes kritikai apparátussal, valamint mutatókkal felszerelve kívánták a forrásokat kiadni.

E módszer kétségtelenül igen nagy könnyebbségére van a kiadványt forgató tudósnak, de az eredetit betűhíven visszaadó közlési móddal szemben csupán akkor vezethet jó eredményre, ha a kiadó nemcsak biztos szemű paleográfus, hanem egyben szuverén ura a latin és magyar nyelvnek, s a legszélesebb körű diplomatikai és általános történeti ismeretek birtokában van. Nagy Gyula e kvalitásokkal teljes mértékben rendelkezett. A gróf Sztáray-család kétkötetes oklevéltára, az Anjou-kori okmánytár VII. és sajtóra készen álló VIII-IX. kötetei, s a másokkal együtt szerkesztett Hazai Oklevéltárban és Zalamegyei Okmánytárban, valamint más kiadványokban és folyóiratokban megjelent forrásszövegei iskolapéldái az eszményi szövegközlésnek. A teljes akríbiával megállapított szöveg, a tiszta magyarsággal írt, rövid, kifejező regeszták, a széleskörű tudásról és nagy történeti érzékről tanúskodó kritikai és tárgyi jegyzetek, a pontos mutatók - mint azt Fejérpataky már évtizedek előtt kimondta - „minden hasonló természetű kiadvány fölé emelik” Nagy Gyula publikációit. Ugyanez a pontosság és megbízhatóság, a nyelvi és történeti tudásnak s a történeti érzéknek ugyanez a mértéke jellemzi Nagy Gyula középkori törvényfordításait és a magyar nyelvtudomány körébe vágó kisebb dolgozatait. E kutatóinkban még ma is ritka kvalitások szerezték meg a nagy problémákkal, történeti tárgyak teljes feldolgozásával nem foglalkozó, egész életét a források kutatására és közlésére szentelő tudós számára a magyar tudósvilág osztatlan becsülését, a Magyar Történeti Társulat, a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság, a Magyar Nyelvtudományi Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia elismerését.

Nagy Gyula nem kapkodott a tudomány vezető egyéniségeinek járó babér után, de a maga hivatásául választott szőkébb körben igyekezett tökéletes munkát végezni, s ez az igyekvése teljes sikerrel járt. A magyar történettudomány hálával adózik emlékének.

Hóman Bálint LK, 1924.1-4. sz. 203-205. p.

Tirnitz József (1926-2007)

A Soproni Levéltár folyosóin végigmenve máig is magam előtt látom Tirnitz József, Jóska bácsi alakját. Szótárakkal telerakott asztalánál éppen az egyik 16-17. századi városi jegyzőkönyvre hajol, és a napi sajtó olvasásának könnyedségével futnak végig szemei a gyakorlatian szem számára már ránézésre kuszának tűnő német nyelvű szövegen. Kis papírszeletekre jegyzetel: családok, személyes helynevek, termények, mértékek, rendeletek, a városigazgatás és a hétköznapi élet megannyi összetevője kerül így rögzítésre. De már csak emlékeimben él e kép. A Házi Jenő utáni időszak egyik meghatározó személyisége, a tiszteletet parancsoló szakmai felkészültségéről, forrásismeretéről ismert Tirnitz József 2007 nagyszombatján, életének 82. évében meghalt.

Tirnitz József 1926. március 11-én, egy kora újkori gyökerekkel rendelkező, német anyanyelvű soproni család egyetlen fiaként látta meg a napvilágot. Több soproni kortársához (pl. Mollay Károlyhoz) hasonlóan az óvodában tanult meg magyarul. A pályáját meghatározó fordulat 1945 tavaszán következett be: május 16-án kisegítő irodai alkalmazottként állást kapott Sopron Törvényhatósági Jogú Város Közmunkahivatalában, majd két évvel később a szorgos fiatalember onnan a városi levéltárba került; 1947. március 28-ától Házi Jenő főlevéltáros beosztottja lett. Több évtizedes folyamatos levéltári szolgálata kezdődött el ekkor, amit csupán rövid időre szakított meg az 1951. május 29.—július 28. közötti pusztavámi katonai szolgálat.

374