Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

csak visszautasította a modern nemzet középkori visszavetítését, hanem azt is megragadta, mi volt a középkori „natio” értelme és összetartó ereje. Így jutott el a gentilizmus, majd a középkori patriotizmus kérdéséhez. Főként Árpád-kori, időnként XIV-XV. századi vizsgálódásainak csak morzsái kerültek be a nemzet-vitába. Őt ennél komplexebb megközelítés érdekelte. Elemzéseinek egy része megjelent, de fontos kéziratok vannak még kiadatlanul. Szűcs Jenő strukturális értelmezésében új helye lett a nemesség születésének, gazdaságnak, politikai gondolkodásnak. Ezekkel kívánt még részletesebben számot vetni a kéziratban maradt, IV. Béla uralkodásának időszakáról szóló könyvében.

A Szűcs Jenő-i életmű egyik legnagyobb formátumú alkotása, az európai régiókról készített tanulmány, mely 75. születésnapja alkalmából Bibó Istvánt kívánta köszönteni. Ez a tanulmány nemzedékek meghatározó olvasmánya lett. Szűcs Jenőnél történelmi mértéket kapott a strukturális kelet-nyugati beágyazódásunk. Erre a meghatározódásra nagy szükség volt, hogy feledtesse a kelet-európai közös „szocialista” útról vallott túlpolitizált nézeteket, másrészről pedig nyomatékosítsa, hogy mi nem Nyugat, hanem Nyugat-követők vagyunk. S ebben közös a sorsunk Észtországtól Horvátországig és Erdélytől Pomerániáig. Szűcs Jenő nemcsak egy történelmi igazságra hívta fel nemzedékek figyelmét, hanem intellektuális - sőt politikai - programot is adott, honnét is építkeztünk, s honnét is építkezünk. Szűcs Jenő a nyolcvanas években már nemcsak tisztánlátó történész volt, akinek véleménye számos történeti kérdésben mérvadónak számított, hanem szimbólum is. Tisztában volt ezzel a szerepével s időnként nagyon nem szerette. Zavarta, hogy egyes tiszteletre méltó politikai erők ki akarják sajátítani őt, s ezzel csapdába ejthetik szuverenitását. Viszolygott a még érlelődő pártharcok eldurvulásától, a politikai élet túlzott polarizációjától. Mindezek ellenére azok közé tartozott, akit a legszélesebb értelmiségi elit elismert, elfogadott, tisztelt. Sohasem tudjuk meg, hogy látta 1988. november 26-án a magyar jövőt. Nagy örömmel töltötte volna el az, amit 1989-ben történt. Fizikai létében nincs közöttünk, de szellemisége az új Magyarország egyik építőköve.

Hóvári János LK, 1990.1-2. sz. 203-204. p.

Tagányi Károly (1858-1924)

A magyar történettudomány egy eredeti tehetséggel lett ismét szegényebb, Tagányi Károly váratlan halálával. Tagányi egész életét kutatásban, adatgyűjtésben és tanulmányozásban töltötte; s bár kétségtelen, nagyértékű örökséget hagyott reánk, „ars longa vita brevis”, tudományából még többet vihetett halálával sírjába.

Kora ifjúságában magas célokat tűzött maga elé. Sok tudással, széles látkörrel, a dolgok mélyére ható vizsgálatával kívánt embereket, életet, intézményeket s ezekben az idők folyamán megnyilvánuló magasabb gondolatokat kifejezésre juttatni. Életének Sturm und Drang korszakában évekig Taine-rajongó volt. Mint tiszttársa, sokáig gyönyörködtem a mester iránt való imádatában, mialatt könnyű volt észrevenni, nem utánzásra, hanem eredeti alkotásra hivatott boncoló tehetségét. Mint az ilyenkor történni szokott, egymástól tanultunk, s meggyőződésem, hogy az immár sokáig tartott s terméketlenséggel fenyegető bálványimádása helyett önálló kutatások felé fordulásában nekem is - aki akkor Mátyás király renaissance-képű udvaráról írtam hosszabb tanulmányt - volt részem. Az 1880-as évek elején érdeklődése egy hatalmas történelmi tárgykör felé fordult. A katolikus reformáció

368