Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

magyarországi kialakulásának történetét akarta megírni. Ezért kutatásait elsősorban Loyola Ignác hazájának szentelte, ahonnan ez a szellemi visszahatás kiindult. E mögött azonban Luther reformációját, e mögött pedig a renaissance-ot találta s ezek tanulmányozásába merült el. E kutatásai társadalmi és jogi, de főleg gazdaságtörténeti okokra vezették, s most ezek részletes tanulmányozásába fogott, de már inkább hazai és rokon területen. így jutott el az aranybulla előtti századokon át Szent István, majd a honfoglaló magyarok koráig; sőt itt sem állapodva meg, a velünk egy eredetű kelet-európai és északnyugati ázsiai népek jogi és társadalmi viszonyainak tanulmányozásába mélyedt, különösen az e szakba vágó orosz tudományos irodalom felhasználásával, aminek lehetővé tétele végett oroszul is megtanult. Tagányi egyéniségére, tudományos alaposságára, széles látkörére mindennél jellemzőbb történelmi tanulmányútjának ez a távlatképe. Ily kiszélesült tárgykör nem alkalmas ugyan egységes nagy mű megalkotására, de az ismeretek, gondolkodónál a kritikai megfigyelések és megállapítások nagy tömegével gazdagítja a kutatót. Tagányi sokat olvasott s a nemzeti múzeumi levéltárakat, főleg pedig az Országos Levéltárat lassankint teljesen átbúvárolta. Tanulmányai folyamán aztán végképp a társadalom-, település-, jog- és gazdaságtörténelem érdekelte. A mi ifjúkorunkban vert gyökeret a történetkutatásban a megállapítás, a kultúrák szükségképi gazdasági alap okairól. Kutatásai közben Tagányit is ez a törvényszerű megállapítás vezette. Ez a kulcsa az ő történetírói kialakulásának. A többit, alkotásainak tárgyát inkább a véleüen, vagy a tudomány fejlődése adta meg. A millennium idejében felszólították az erdészetre vonatkozó történeti adatok összeállítására. Neki ekkor már oly nagy tudása és adattömege volt, hogy e többkötetes kútfőművet aránylag hamar kiadhatta. Midőn a gazdaságtörténelmi folyóirat eszméje felmerült, az ő személyében már kész szerkesztőt találtak. Közben, külföldi tanulmányai és a hazai levéltárakban talált adatai, figyelmét a földközösség régi intézményének felderítése felé fordították. Tudása, ötletességgel párosult rendszeressége, éleslátása és finom elkülönítő képessége mintha e, bár rövidre fogott művében látszanék legfeltűnőbben. Ugyanerről tanúskodnak a kora Árpádkor társadalmának Erdélyi László által megrajzolt képével szemben igen heves vita közben történt megállapításai; továbbá a Néprajzi Könyvtárban már legújabban 1919-ben „A hazai élő jogszokások gyűjtéséről” kiadott, említett nyugat európai és orosz, széleskörű tanulmányain alapuló a néprajz és szokásjog mélységeibe vezérlő eredeti tanulmányai. Fiatal korában a szülőföldje: Nyitra megye, majd később a Szolnok-Doboka megye történetére vonatkozó adatokat gyűjtötte össze. Munkája közben tett megfigyeléseit a vármegyék kialakulásáról és önkormányzatáról, továbbá a felvidéki soltészságokról egy tudományos akadémiai bírálat keretében közreadott értekezéseiben, különösen pedig a Magyar Nyelv-ben „Gyepű és gyepűelve” címen közzétett tanulmányában használta fel. Ez utóbbi hazánk határainak, a magyar állam és társadalom területi kialakulásának történetéhez adott, úgyszólván csak a helynevek szakszerű, magyarázata alapján, megbecsülhetetlen útbaigazításokat, gyakran átlépve a nyelvtudomány területére is, melynek szintén avatott munkása volt. E tartalmas, mindig gondolatkeltő tudományos munkássága több tudományos társulat igazgató választmányi, a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd rendes és a Szent István Akadémia tagságát szerezték meg neki, és emelték néhány évvel ezelőtt, br. Szalay Imre halála után, a Néprajzi Társaság elnöki székébe. Az Országos Levéltárba 1879-ben, alig 21 éves korában nevezték ki tisztté és itt országos főlevéltárnokságig emelkedett. Eleinte évekig nagynevű főnöke: Pauler Gyula mellett titkárkodott, s mint az ekkor mindnyájunk közös sorsa volt: az iktatás369