Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

professzor nyugalomba vonulása után készült el és látott napvilágot. Levéltári szakírói tevékenységének talán legértékesebb terméke az a kötet, amelyet a Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventjének megbízásából készített levéltári útmutató (1941) címen. Ez a mű a magyarországi református egyházak levéltárai számára foglalta össze szabályzat-szérűén a levéltáros tennivalóit. Szabó István e munkájának megkezdésekor áttanulmányozta a külföldi levéltári szakirodalomnak mindazon műveit, amelyekhez csak hozzájuthatott (angol, francia, német, holland, olasz szakmunkák). Bár feladata az egyházi levéltárak számára való útmutató, ill. kézikönyv összeállítása volt, olyan alapos, a kor színvonalán álló művet készített, amely minden levéltár számára rendkívül nagy segítséget nyújtott. Csaknem egy évtizeden át, 1935-től Debrecenbe költözéséig (1943) szerkesztette a Levéltári Közleményeket, amelynek ezalatt hat kötete jelent meg. Tudományos munkássága elismeréseként a Budapesti Tudományegyetem 1940-ben magántanárává habilitálta, a Magyar Tudományos Akadémia 1941-ben levelezői tagsággal tüntette ki. Ritka adomány birtokosa volt Szabó István. Nem volt egyoldalú kutató tudós, nem „csak” levéltáros és nem „csak” tanár. Egyaránt kiváló munkát végzett mindhárom minőségében. A tanulmányok egész sora és tanítványainak számra is tekintélyes gárdája állít örök emléket neki. A magyar levéltárosok is kegyelettel őrzik emlékét, és büszkék, hogy alkotásokban oly gazdag, hét évtizedre terjedő életéből csaknem negyvenöt évet levéltárakban töltött, mint levéltáros, mint kutató és mint történészek nevelője.

Bélay Vilmos LSZ, 1969. 3. sz. 802-804. p.

Szakály Ferenc (1942-1999)

Hagyományokban gyökerező élő fogalomkapcsolata még a 20. század végi magyar tudományos életnek is a levéltáros, aki történész. Ám fordítottja a történész-„levéltáros” aligha fellelhető már az ezredfordulón. A tragikus hirtelenséggel elhunyt Szakály Ferencről, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjáról, mégis e 19. századi tudóstípusra asszociálok. Azokra a tudósokra, akik miközben megvetették a korszerű magyar történetírás alapjait, megalkották az első átfogó nemzettörténeteket, a mindennapi kenyérkereset szükségétől vezetve valamely törvényhatósági levéltárban vagy mindenekelőtt a Magyar Országos Levéltárban „őrizték” a múlt írott forrásait. A történész szakma természetesen már réges-régen önállósult, a disciplinának sokak számára nem sine qua non-ja a levéltári kutatás, ám Szakály Ferenc, noha pályája során nem állott levéltári szolgálatban, eltéphetetlen szálakkal kötődött nemcsak a levéltári forrásokhoz, de a levéltárakhoz és a levéltárosokhoz is. Valahogy úgy, mint hajdani tudós elődei.

E kötődésben bizonyára meghatározó volt számára az az idő, melyet Pest Megye Levéltárának ódon falai között töltött, miközben az egyetemre készült, majd amikor később gyakornokként töltött ott el hónapokat. Szerepet játszott ebben a Levéltárba száműzött tudós professzor, Kosáry Domokos, és természetesen a továbbvezető út: a levéltáros szak felvétele egyetemi stúdiumainak harmadik évében. Akkor, amikor a tradicionális kutatói ismereteket jószerével csak a budapesti bölcsészkaron folyó levéltáros képzésben lehetett elsajátítani. Szakály ahhoz a generációhoz tartozott, amely a hatvanas években oly kitűnő tanároktól tanulhatta a középkor és a kora újkor kutatásához szükséges alapvető ismereteket, mint Kumorovitz Lajos, Mezei László, Mollay Károly. Ám abban, hogy a pálya csúcsán, a Tudományos Akadémia tagjaként is, igen gyakori látogatója maradt az „ország levéltárának”,

342