Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

ennél jóval több is közrejátszott. Nevezetesen az űj és új források, az új és új információk feltárásának, feldolgozásának lankadatlan igénye. Az a belső kényszer, ami egyszerre mozgatta őt a történelmi események átfogó, európai értékelése és a köznapi, emberi történések megismerése, elemzése, az alulról építkezés felé.

1942. október 28-án Zalaegerszegen született, ám ifjúságának évei Szekszárdon teltek. A korabeli egyetemi felvételi rendszer politikai diszkriminációja egy esztendei kényszervárakozásra ítélte, s így 1962-ben kezdhette meg bölcsészkari tanulmányait. Egyetemi éveit követően a Magyar Nemzeti Múzeum kora újkori osztályának munkatársa lett. Egy évtized után került át az MTA Történettudományi Intézetébe, amely alkotó évtizedeinek meghatározó színhelye lett. Tudományos pályájának állomásait nem csupán a 16-17. századi magyar történelem fontosabbnál fontosabb részleteinek kitűnő tollú feldolgozásai, forráskiadásai jelezték, hanem azok a tudományszervezői feladatok is, melyeket ezekben az évtizedekben vállalt magára. 1985-től osztályvezető az Intézetben, alapító szerkesztőségi tagja a Históriának, a Történelmi Szemle főszerkesztője, az MTA Történettudományi Bizottságának alelnöke, a Magyar Történelmi Társulat főtitkára, majd ügyvezető alelnöke, az Országos Akkreditációs Bizottság tagja, az MTA II. osztályának alelnöke, s nem utolsósorban éveken át az MTA Tudományos Minősítő Bizottsága történettudományi szakbizottságának a titkára. Valamennyi tisztében határozott és következetes személyiségnek ismerhették meg mindazok, akik kapcsolatba kerültek vele. S ilyenek nem voltak kevesen, hiszen Szakály Ferenc éppoly szívesen beszélgetett az akadémiai társintézetekben dolgozó kollégáival, mint a vidéki tudományos műhelyek képviselőivel. Noha kitűnő előadó volt, kiváló, iskolateremtő professzori alkat, nem adatott meg számára, hogy egyetemi katedrára álljon. Ez azonban nem akadályozta abban, hogy támogassa a hátatokat, űgyelemmel kísérje munkájukat, tanácsokat adjon vagy éppen bírálatot gyakoroljon.

Első monográfiája - a parasztvármegyéről - 27 éves korában jelent meg az Akadémiai Kiadónál, utolsó kötete, Tolna megye középkori oklevelei, néhány hónappal a halála előtt, Szekszárdon, a megyei múzeum kiadásában. A három évtized során testes monográfiák (a hódoltsági kettős adóztatásról, a hódoltság igazgatásáról), tanulmánykötetek, forrásgyűjtemények, kisebb- nagyobb tanulmányok tömege került ki a keze alól. Az elmúlt hónapokban Pécs város kora újkori történetére gyűjtött adatokat. Látóköre egyaránt kiterjedt a gazdaság- és társadalomtörténet, a hadtörténet, a művelődéstörténet (különösen a reformáció) témaköreire, összefüggéseire, nem utolsósorban ezek helytörténeti jellegű megközelítéseire. Úttörője volt a történettudomány és az oszmaniszüka, illetve az irodalomtörténet interdiszciplináris együttműködésének.

Szakály életében a levéltár a mindennapok egyik meghatározó színhelye volt. Otthonosan mozgott a kutatóteremben éppúgy, mint a levéltárosok társaságában. Nem volt véletlen, hogy 1994 folyamán a Magyar Történelmi Társulat képviseletében ő vett részt annak az akadémiai ad hoc bizottságnak a munkájában, amely a levéltári törvény tervezetét véleményezte. Azt vallotta, hogy bármennyit is változott a világ a 20. század második felében, a levéltárosi munka meghatározó tartalmát a történeti kutatásoknak, a forráskiadások előkészítésének kell jelentenie. Ebből a szemszögből ítélte meg a levéltárak és mindenekelőtt a Magyar Országos Levéltár tevékenységét is, ennek szellemében segítette 1997 decemberétől a Tudományos Tanács elnökeként az intézmény célkitűzéseinek megvalósítását. Július 7-én éjszaka ragadta el a halál.

Gecsényi Lajos LK, 1999.1-2. sz. 283-284. p.

343