Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

Ez év februárjában hosszas betegség után elhunyt Szabó István, a történettudományok doktora, a Debreceni Tudományegyetem nyugalmazott tanára, a Magyar Történelmi Társulat alelnöke. Halálával a magyar levéltárügyet is nagy veszteség érte. Szabó István alkotásokban gazdag életének két évtizedét levéltári szolgálatban töltötte, de távozása után is - amikor egyetemi katedrával cserélte fel a levéltári íróasztalt - hű maradt a levéltárakhoz. Kapcsolata a levéltárakkal, elsősorban a Magyar Országos Levéltárral, mindvégig igen szoros maradt. Mint kutató gyakran felkereste kutatótermünket, és mint a Levéltári Tanács tagja állandó figyelemmel kísérte a magyar levéltárügy alakulását.

Szabó István 1898. július 2-án született Debrecenben cívis család fiaként. Amint megszerezte az érettségi bizonyítványt, katonai szolgálatra kellett bevonulnia (1916), s több mint két évig harctéri szolgálatot teljesített. Az első világháború végén beiratkozott a Szegedi Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karára. Itt szerzett előbb államtudományi (1923), majd jogtudományi (1927) doktorátust. Már joghallgató korában ráébredt annak tudatára, hogy képességeinek, érdeklődésének inkább a történészi pálya felel meg. 1924-től a Debreceni Városi Levéltárban dolgozott, mint szakdíjnok. Ez a körülmény a történészi hivatástudatot még inkább erősítette benne. Egy évvel a jogtudományi doktori cím elnyerése után készen volt bölcsészdoktori disszertációja (Debrecen 1848/49-ben; nyomtatásban megjelent 1929- ben). Ezzel megszerezte a Debreceni Tudományegyetemen a bölcsészdoktorátust. Ekkor már egy éve tanársegédi minőségben az egyetem alkalmazottja, Rugonfalvi Kiss István professzor közvetlen munkatársa volt. Harmincéves, amikor a Magyar Országos Levéltár alkalmazottja lesz (1928). Ezután másfél évtizedig állt az Intézet szolgálatában. Rendezte az 1848/1849. évi országgyűlés levéltárát és elkészítette annak repertóriumát, levéltári szakmai munkáját, csakúgy, mint minden másirányú munkáját is az igényesség, pontosság és tudományos lelkiismeretesség jellemezte. 1943 nyarán kinevezték a Debreceni Tudományegyetem Magyar Történeti Tanszékére, egykori főnökének, Rugonfalvi Kiss professzornak megüresedett katedrájára; egyúttal igazgatója lett az egyetem Történeti Intézetének. Több mint másfél évtizedig működött ott (1943-1959). Tanítványaiból kutatógárdát szervezett, amely az általa megkezdett utón haladva, alapos erudícióval igyekezett és igyekszik ma is tisztázni a magyar parasztság történetének még megoldatlan problémáit. Szabó István kiváló történetírói és nem kevésbé kiváló levéltári szakírói tevékenységet fejtett ki négy évtizeden keresztül. Első, már említett munkájában szülővárosa múltjának egy periódusát vizsgálta, a következőben a debreceni tanyarendszer kialakulását világította meg (1929). Későbbi munkáinak tárgyát csaknem kivétel nélkül a magyar parasztság történetéből merítette. Ugocsa vármegye népiség- és településtörténetéről írt hatalmas monográfiája (1937) mintául szolgált. Szabó István 1938-ban gyűjteményes kötetet adott ki (Tanulmányok a magyar parasztság történetéből). Ezt követte a magyar parasztság történetét (1940) és a magyarság életrajzát (1941) tárgyaló kötet (utóbbi némi kiegészítésekkel német nyelven is). Előtte senki nem mélyedt el ily alapossággal és ilyen történetírói képességekkel a magyar parasztság múltjának tanulmányozásában. A felszabadulás után elsőként megjelent műve - A jobbágybirtoklás az Örökös jobbágyság korában (1947) - a kérdés mesteri feldolgozása. A Bács-Bodrog és Csongrád megyék dézsmalajstromait publikáló forráskiadványa (1954) a magyar gazdaságtörténet rendkívül becses forrásanyagát teszi közkinccsé. Mint a Debreceni Tudományegyetem tanára, értékes tanulmányköteteket szerkesztett, amelyeknek cikkeit tanítványai írták (A szabadságharc fővárosa Debrecen, 1948; majd A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában I-II. (1965)). Utóbbi már Szabó

341