Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

a témakörből értékes tanulmányai, összefoglaló munkái láttak napvilágot, amelyek további kutatásokhoz is ösztönzést adtak. A másik kedvenc témája szülővárosa, Debrecen története volt. De még sok más gazdasági és társadalmi kérdés megvilágítására is vállalkozott, olykor évekig tartó, kitartó munkával. 1943-tól 1959-ig a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán mint professzor tanított. Ezalatt külön történetírói iskolát alakított és a tanítványok egész sorát nevelte. A vezetése alatt összekovácsolódott munka- közösségnek terméke A szabadságharc fővárosa, Debrecen 1849. január-május, amely a centenárium évében jelent meg, és az 1960-ban közzétett Agrártörténeti tanulmányok c. tanulmánykötet. Az egyetemi elfoglaltság kevés időt adott a tudományos munkára, éppen ezért, amint elérte 60. életévét, felmentését kérte, mert ügy érezte, hogy még fontos témái vannak, amelyeket meg kell írnia. Visszavonult tehát budai magánya alkotó csendjébe, és itt új korszaka kezdődött életének, amelyet egészében kedvenc témáinak szentelt. A fő érdeklődése a régi magyar falu települése, termelése, kultúrája, mindennapi élete és ünnepei felé fordult. Tanulmányai egy alig ismert világot tárnak fel, amely kívül esett a történetírás érdeklődési körén. Egyúttal A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848- 1914. című, 1965-ben szerkesztésében megjelent két alapvető tanulmánykötet azt mutatja, hogy a kapcsolat volt tanítványaival nem szakadt meg, sőt a kör még tovább szélesedett. Történeti munkáiban is megmaradt a levéltárnok fegyelmezettsége, módszeressége, anyagismerete, és megmaradt az eredeti források tisztelete. Újból és újból visszatért a levéltárba, hogy kiegészítse kutatásait, és a múlt érintetlen valóságából közvetlenül keressen feleletet a felvetődött kérdésekre. Még nagy összefoglaló munkáiban is tömegével szerepelnek mások által nem ismert levéltári adatok. Emellett élete végéig figyelemmel kísérte a hazai és a nemzetközi történeti irodalom eredményeit. írásaiban, állásfoglalásában, cselekedeteiben az igazságot kereste és az egyszer megismert igazságtól nem tért el soha. Igényes volt önmagával szemben, és ugyanilyen szigorú mértékkel mért másokat is. Véleményét nyíltan és szépítés nélkül megmondotta, bármily kényes kérdésről volt szó. Munkáiban tudatosan érvényesítette azt az alapelvet, amelyet mint íratlan törvényt a tudományra és a tudományon kívül is kötelezően ő maga így fejezett ki: „ha nehéz, sőt olykor kínzó is, mégsem hallgatni a rokonszenv vagy ellenszenv hangjaira, magunknak nem hízelegni, hanem a keserűt is kimondani, másokat nem kevesbíteni, hanem egyenlően részeltetni.” Ő, aki a folyton változó történeti élet jelenségeit figyelte és rendszerezte tudatformáló hatással, világos és vonzó képekben, gyakran beszélt az elmúlásról, természetesen és magától értetődően, mint a lét többi viszonylatairól. Ugyanígy emberi megnyugvással fogadta a reá tört gyilkos betegséget, amely február 19-én kioltotta életét. Amidőn fájdalmas búcsút veszünk a tudóstól, a nevelőtől és az igaz jó baráttól, egyedül abban találhatunk vigasztalást, hogy élete befejezett, teljes élet; amit mint célt, munkaprogramot maga elé tűzött, maradéktalanul megvalósította. Igazi elégtétel, hogy egyre fáradtabban és lankadó erővel is az elmúlt nyáron befejezte nagy munkáját, amelyre több mint három évtizeden át készült, monográfiáját A középkori magyar faluról. A munka megjelenésének örömét azonban már nem adta meg neki az élet. írásai, amelyekből még sokan fognak meríteni mint valami bő forrás vizéből, dacolni fognak az idővel, az elmúlással és a feledéssel.

Sinkovics István LK, 1969.1. sz. 191-192. p.

X

340