Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

hoz. Ott rövidesen vezetőhelyettesi, majd 1965-ben igazgatói megbízást kapott. A levéltárak tanácsi kezelésbe kerülése után, 1968-ban a Borsod-Abaűj-Zemplén Megyei Levéltár élére az illetékes megyei tanács őt nevezte ki. Innen ment nyugdíjba 1981-ben.

Tudományos és közéleti tevékenysége gazdag és eredményes volt. Országos lapokban jelentek meg írásai, évkönyvekben láttak napvilágot nagyobb dolgozatai, s önálló kötetei adnak számot folyamatos és állandó történetírói munkásságáról. A sárospataki évek alatt születtek meg első, jelentős forrásfeltáró, forrásközlő publikációi az iskolaváros település- és építészettörténetéről, szőlőműveléséről, halászatáról. Megírta a kollégium épületének történetét, az egykor híres helyi kerámia- és a malomkőbányászat históriáját. A Miskolcon eltöltött esztendők alatt teljesedett ki munkássága. Feldolgozta és közzétette Borsod, Abaúj és Zemplén megyék XVI-XVII. századi, a gazdaságra, a társadalomra és a művelődésre vonatkozó számos forrását. Különös szeretettel gondozta a Tanácsköztársaság helyi történetének és a borsodi munkásmozgalom történetének forráskiadásait. Egyik megszervezője és szerkesztője volt a Borsodi Levéltári Évkönyv és a Borsodi Levéltári Füzetek című sorozatoknak. Publikációs tevékenységének, örökségének számbavétele az ő esetében is az utódok feladata lett. Aktív tagja volt a Magyar Történelmi Társulat megyei csoportjának, a TIT-szer- vezet történelmi szakosztályának, a népfront honismereti bizottságának. Szerette a csendet, a vizek világát, s ha megtehette, szívesen időzött horgásztanyáján. Kortársaival együtt neki is az a sors adatott, hogy kimunkálója legyen az új levéltári őrzési, nyilvántartási rendszernek, és hogy azt a nehéz feltételek ellenére a gyakorlatban is bevezesse. Sikerrel felelt meg ennek is. Még megérhette, hogy ha nem is álmainak megfelelően, de szeretett intézménye új, jobb helyre költözött. Szinte az utolsó napokig visszajárt dolgozni oda, a kutatóterem állandó vendégeként. Az országos értekezleteiken, ha felszólalt, mindig a levéltári, irattári fegyelem, a levéltárosképzés minősége érdekében emelt szót. Államunk, társadalmunk munkásságát magas kitüntetésekkel ismerte el: 1974-ben a Szocialista Kukáéért, 1977-ben a Szabó Ervin Emlékérem, 1981-ben a Munka Érdemrend arany fokozatának lett a birtokosa. A szeptember 22-én Mályiban megtartott levéltárigazgatói értekezleten a hazai levéltáros társadalom nevében és képviseletében a minisztérium főosztályvezetője méltatta munkásságát. Néma főhajtással adózott emlékének az igazgatói kar. Élete a szó eredeti és átvitt értelmében is szolgálat volt. Tudjuk, az emlékezők fogytával, az idő múlásával a ma még eleven köztünk élő alakja velünk együtt tűnik a távoli messzeségbe. De maradandó értéket hordozó munkái változatlan erővel szolgálják majd levéltárügyünket, történettudományunkat.

Egey Tibor LSZ, 1986. 4. sz. 107-108. p.

Romhányi Emil (1906-1968)

A magyar levéltári dolgozók megrendültén vettek tudomást Romhányi Emil váraüan haláláról. A Pest megyei Levéltár személyében egyik legkiválóbb munkatársát vesztette el.

Romhányi Emil 1906. március 7-én született Budapesten parasztszármazású szülőktől. Négy középiskola elvégzése után már tizenhat éves korában (1922. október 27-én) díjnoki alkalmazást nyert a Vallás és Közoktatásügyi Minisztériumban. Ettől kezdve haláláig magánál a tárcánál vagy annak különböző intézményeinél teljesített szolgálatot. A hivatali ranglétrán fokozatosan emelkedve, irodafőtiszt, végül irodafőigazgató lett. Koholt vádak alapján 1950-ben rendelkezési állományba helyezték. A vádak alaptalan voltának beigazolódása után

301