Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

jutott. így is 1971-ben megindult a Levéltári Füzetek sorozata, amelynek 12 kötetét jelentette meg 1981-ig. Az 1977-ben indult Levéltári Évkönyvnek ugyanazon időszakban négy kötetét szerkesztette. Emellett - Deák Gáborral együtt - a Történelmi Társulat megyei csoportjának Történeti Évkönyvét, annak III-V. köteteit (1971-1976) szerkesztette. Levéltári kiállításokat, illetve vándorkiállításokat szervezett, rendezett. Tudományos munkássága - Miskolc adottságainak megfelelően s az elvárások, évfordulók következményeként - a munkásmozgalom hagyományainak feltárása felé fordult. 1968-ban jelent meg utolsó XV-XVII. századi tárgyú tanulmánya („Különleges jobbágyterhek, pénzek és mértékek Borsod-Abaúj-Zemplén megyében a XVI-XVII. században.” Hermán Ottó Múzeum Évkönyve VII.). 1969-ben a múzeum évkönyvében és külön kötetben a Tanácsköztársaság borsodi és miskolci forrásait publikálta. 1970-től kezdve másfél évtizeden át együtt dolgozott Beránné Nemes Évával a munkásmozgalmi hagyományok feltárásán. Ennek gyümölcse „Az élet megindulása Miskolcon és Borsodban a felszabadulás után (1970)” c. kötet és a „Források a borsodi és miskolci munkásmozgalom történetéhez” c. sorozat öt kötete, amelyek a kezdetektől 1948-ig dolgozzák fel, közük a válogatott forrásanyagot. Az V. kötet (1945-1948) megjelenését már nem érhette meg. Nyugdíjazása után is naponta kutatott a levéltárban. A munkásmozgalmi sorozatot folytami szerette volna. Szülőfaluja, Gesztely története megírására is készült, amelyhez évtizedeken át gyűjtötte a forrásanyagot. Érdeklődve és aggodalommal figyelte szeretett intézménye, a levéltár sorsát. Visszavonultan, csak családjának élt, tudományos üléseken, konferenciákon csak ritkán vett részt. 1985 végén rohamosan gyengülni kezdett, a gyilkos kór megakadályozta, hogy a levéltárba bejárjon. 1986-ban már nem ő volt az év elsőként jelentkező kutatója. íróasztala elárvult. Az utolsó pillanatig reménykedett, de a betegségnek legyengült szervezete nem tudott ellenállni. 1986. szeptember 8-án hunyt el, 12-én temették.

Halálával eltávozott közülünk az 1945 utáni levéltáros nemzedék egy jeüegzetes, markáns alakja, egy kemény és szigorú hivatalvezető. Távoztával űr maradt utána a megye történetének kutatásában. Munkásságának maradandó értékeit kegyelettel és tisztelettel megőrizzük.

Csorba Csaba LK, 1986.2. sz. 322-323. p.

gi®

Szomorúak lettünk, miikor megkaptuk a hírt, hogy kollégánk, kedves barátunk, Román János, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár nyugalmazott igazgatója, sárospataki öregdiák immár nincsen többé. Megdöbbenve forgattuk a gyászjelentést, megtudva belőle, hogy áldozatos, munkás élete szeptember 8-án ért véget. Korunk betegsége, a sejteket emésztő gyilkos kór gyűrte le őt is. Utolsó útjára családja, megyéje, volt iskolája kísérte el Miskolcon, szeptember 12-én a szentpéteri-kapui temetőbe.

Földműves családból született 1921. március 7-én a Zemplén megyei Gesztely községben. A gimnáziumot Sárospatakon végezte el, ugyanitt 1939-1943 között a református teológiai akadémia hallgatója volt. 1944-ben a pataki kollégium szeniorává választották, s mint szenior a főiskola könyvtárában az al-könyvtárosi teendőket is ellátta. A negyvenes évek közepén Karosán, Tiszakarádon, Sárospatakon és Szerencsen volt gyakorló segédlelkész. 1947. január 1-jén a sárospataki kollégium adattárához került, ahol a néprajzi, szociográfiai és a helytörténeti iratanyag rendezését végezte. 1950 szeptemberében átvette a sárospataki református egyházkerületi tudományos gyűjtemények levéltárának gondozását. Itt dolgozott egészen 1965 áprilisáig. Ekkor került áthelyezéssel Miskolcra, a Miskolci Állami Levéltár300