Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

dai új épületcsoportjának több épületét. íme, egy folytonos teremtő munkálkodásban töltött hasznos élet gyümölcsei. Legnagyobb alkotása azonban kétségkívül az Országos Levéltár új palotája. Pecz Samu az első, nagyszabású levéltártervező és építő, aki többszöri külföldi utazásokkal egybekötött tanulmányok alapján egy nagyvárosnak tájképileg is remek, kimagasló pontján talán az egész művelt világ legszebb és legnagyobb, de mindenesetre legmodernebb és szakszerűbb levéltári épületét tervezte és építette meg. S ha már Trianonnal méltatlanul annyi mindent és főleg annyi történelmi területet el kellett vesztenünk, vigasztalásunk és hitünk éltetője legyen, hogy ezt a belső alkotásához mérten is stílszerű pompás palotát egy kiváló magyar művész tudása és képzelete hozta létre. És hogy ez a palota a kegyetlenül szétszaggatott ezeréves Magyarország történetének emlékeit, tehát múltunk és területi jogaink legerősebb bizonyítékait van hivatva befogadni és megőrizni. Valóban az Országos Levéltárnak van legnagyobb oka dicsőíteni az ő személyét és alkotásait és gyászolni vesztét. Ez érzelmeknek igyekezett már koporsójánál kifejezést adni az Országos Levéltár főigazgatója a következő, hálás érzelmekkel ideiktatott szavakkal:

Tisztelt Gyászoló Közönség! Mély megdöbbenéssel állok e koporsó elé, hogy tolmácsoljam a közoktatásügyi kormány mély részvétét, az Országos Levéltárnak s építési bizottságának a lesújtó veszteség felett való fájdalmas megindulását s az elhunyt iránt érzett elmúlhatatlan hálánkat és ragaszkodásunkat. Gyászoljuk vesztét, dicsérjük egyéniségét. Én, aki most ez intézet élén állok, immár közel két évtizede bámulom és szeretem, s amíg élek, tisztelni és szeretni fogom benne a tudóst és művészt, az embert és jó barátot, aki egyaránt kifogyhatatlan ismeretekben és alkotó képzeletben, s a ma inkább, mint valaha szükséges türelemben és lankadatlan munkában, a jó és szép iránt való érdeklődésben, s ember- és ügyszeretetben. Együtt küzdöttünk az Országos Levéltár új épületéért, együtt állottunk annak alapjainál, s a háború viszontagságaitól még ma is akadályozott nehéz munkájánál. Ha volt sziszifuszi munka, amit néhány év óta végzünk, a mienk az, és nekem, aki mélyen sajnáltam az őt utóbbi időkben munkájában is akadályozó betegeskedést, legforróbb vágyam volt, hogy együtt érjük meg az általa tervezett és szakszerűségében is csodálatra méltó épület végleges befejezését, és ne csak ebben, hanem az ő tiszta, kedves szerzői örömében is gyönyörködhessünk. A végzet másként akarta. Majd megkísértjük, kötelességünkhöz híven, nélküle, az ő tudása és tanácsa nélkül botorkálni tovább az akadályokkal teljes munkában. De mindig erősíteni fogja lelkünket az ő nemes példaadására való gondolás s az a meggyőződésünk, hogy Őt dicsérjük, és Neki hódolunk, ha nagyszabású szép művét az ő tervei szerint a befejezéshez közelebb-közelebb juttatjuk. S a budai Várhegyen külső szépségében és belső alkotó szerveiben máris ott pompázó nagydíszű palota látásakor mindig áldva gondolunk életére és alkotásaira, amelyekkel halhatatlanná tette nevét a szép után áhítozó utókor hálás emlékezetében. Nagy művész, jó barát, munkás férfiú, nagyra becsült társunk, barátunk Isten veled! Csánki Dezső búcsúbeszéde LK, 1923.1-2. sz. 221-223. p.

Petri Jenőné Hanusch Edit (1915-2002)

1933-ban népiskolai tanítói oklevelet szerezni a „Ranolderben”, a Budapesti Római Katolikus Elemi Népiskola Tanítóképző Intézetében tisztességnek számított egy fiatal leány számára, de az időpont (a diplomás munkanélküliség csúcspontján) nem volt jó előjel. Hanusch Edit örülhetett, hogy állást kapott Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispáni hivatalában,

288