Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

máris valóra vált, értéket, mely jövőre még többet ígért. Szelíd és jóságos egyénisége kiváló képességeket takart és eddigi, bizony rövid életű munkálkodása jeles iskoláról, széleskörű tudásról tanúskodott. Boldog tanár, aki ilyen ifjakat nevel, és boldogtalan, hogy ilyen termést ily hamar letarolva lát. Csak egy tanulmányát említem, a pápai bankárok magyarországi középkori szerepléséről, mely máris kiváló, alapos tudóst és írói képességeket igazolt. A világtörténelem középkori részének tudományában nem ismerünk hozzáfogható emberígéretet. Az Országos Levéltár és a Magyar Történelmi Társulat folyóiratában megjelent cikkei csak fokozták örömünket és várakozásunkat. Hogyan dicsérjem a tisztviselőt, kinek munkáján egyszerre látszott meg hivatásának és kötelességének szeretete, önfeláldozó lelkiismeretessége, minden feladatra való készsége, találékonysága és józan szabatossága. És kell-e bizonyítgatnom a nagy veszteséget, mely szeretett intézetünket, az abban folyó összhangzó szorgos munkát, a nehéz idők éjszakájára következő derengésben értékes munkatárs és megértő kolléga után vágyakozó lelkünket az ő halálával érte. Igen, van önzés, nekünk embereknek, még igaz szeretetünkben is. Magunknak is szeretjük, akit szeretünk. Talán e forrásból fakadt az ő szerény, és a tökéletesség bizonyos formájában jelentkező munkájának láttára nem egyszer az a félő érzésem: vajon nem fogjuk-e ezt az emberileg is, tudásában is értékes, szép piros arcú társunkat elveszíteni. És érzésem, melyet életem folyásában előre járt több ilyen veszteség ösztöne keltett, íme fájdalmasan valóra vált. Óh! Hát odaát is ilyen hű és igaz lelkekre van szükség? Vajha itt lent, közöttünk, e nehéz időkben, az ő bár rövid élete példája maradna ifjú lelkek előtt, egy meg nem csonkított élet alkotásokra hivatott, szépreményű pályafutásának. Egyénisége a mi körünkben, az őt oktatott és megbecsülő idősebbek, s a vele közel egykorú, a munka ösvényén továbbhaladó fiatalabbak emlékezetében örökre élni fog. Kedves ifjú társunk, fogadd az Országos Levéltár, az Országos Magyar Gyüjteményegyetem és a Magyar Történelmi Társulat utolsó, fájdalmas búcsúszavát. Isten Veled, pihenj csendesen!

Csánki Dezső búcsúbeszéde LK, 1925.1-4. sz. 313-314. p.

Mayer László (1921-1988)

A Tolna megyei alispáni hivatalban kezdte pályafutását 1939. szeptember 16-án. Irattáros volt. Az alispáni hivatalt felváltó megyei tanácsnál iratkezelőként folytatta munkáját, majd 1951. február 1-jén a szekszárdi levéltár személyi állományába került, mint olyan, aki már gazdag tapasztalatokkal rendelkezett a megye közigazgatási iratainak kezelésében. Csaknem 30 éven át volt hűséges szolgája a magyar levéltárügynek. Jól dolgozó, kiváló helyi ismeretekkel rendelkező levéltáros - így minősítette őt az egyik volt főnöke. A levéltári munka minden területén dolgozott. A szervek iratkezelésének ellenőrzése, az iratok begyűjtése (mentése), a selejtezés és a rendezés a folyamatos feladatai közé tartozott. Amikor az intézmény létszáma emelkedett, akkor a kutatószolgálat lett a fő reszortja, s ezt tartotta meg 1980. december 31-én történt nyugállományba vonulásáig. Esetenként az intézmény vezetését is ellátta nem függetlenített munkakörben. Érdemei közé tartozik, hogy sok levéltári dolgozót tanított meg a szakma fortélyaira. 1969-ben Kiváló Dolgozó, 1976-ban Szocialista Kultúráért kitüntetésben részesült. 1988. október 7-én hunyt el. Emlékét a levéltárosok, munkáját pedig a begyűjtött iratok, a rendezés és a segédletek őrzik.

N. N. LSZ, 1989. 2. sz. 110. p.

261