Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

zálva, azt egyszerűen csak Somssich-Táncsics néven emlegette. Somssich-csal és Táncsicsosai természetesen semmi baja nem volt. Egy alkalommal arról beszélt, hogy az átlag diákkal ellentétben, ő a vaskos, részletes (tan) könyveket szerette. Az irodalmi stílusban megírtakat. Fiatalon érzékelte, hogy a tudás és felkészültség mellé párosult írói talentumok ráadásai az életnek, különleges ajándékai a sorsnak. Ő ebben a vonatkozásban szerencsés csillagzat alatt született. Finom iróniával, szellemi eleganciával, jó diplomáciai érzékkel, szépen írt, árnyaltan fogalmazott. A témához, a helyhez és helyzethez illően, hol érdeklődést ébresztőén, hol szívet-lelket melengetőén, az érzelmek húrjait pengetve beszélt. Ha elragadta a szenvedély, lebilincselően, lendületesen szónokolt. E sorolt írója Teleki Pállal kapcsolatos emlékeit, gondolatait és történelmi ismereteit hallgathatta egyszer, ilyen körülmények között.

A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészeti karán folytatott tanulmányainak befejezése után 1932-ben szerzett doktorátust és középiskolai tanári oklevelet. 1932. október l-jétől 1933. szeptember 30-ig Bécsben tevékenykedett, kutatott a levéltárakban, az ottani Magyar Történeti Intézet rendes tagjaként. Hazatérése után ideiglenes, nem rendszeres, majd ÁDOB-os gyakornok, fizetéstelen tanársegéd és adjunktus Domanovszky Sándor professzor mellett a budapesti tudományegyetemen, illetőleg a Magyar Művelődéstörténeti Intézetnél. Közben 1935. szeptember l-jétől szerény megélhetést biztosító helyettes, majd rendes tanári állást vállalt a Budapesti Evangélikus Leánygimnáziumban. Tudományos munkássága alapján a budapesti egyetem bölcsészeti kara 1941-ben a középkori magyar gazdaság- és társadalomtörténelem egyetemi magántanárává habilitálta. Ez időponttól kezdve

1949-ig, a tudományos minősítés radikális átszervezéséig, félévenként heti két órában egyetemi előadásokat tartott. 1942. január 1-jén a Teleki Pál (1948-tól Kelet-európai) Tudományos Intézetben tanári állást vállalt. A II. világháború alatt nem volt katona. 1944 őszén a behívásnak nem tett eleget. Igazolt tagja lett viszont a Mikó Zoltán-féle illegális csoportnak. Az emberek százait különféle módon mentő vezérkari tiszt igazolványával bujkált. A szovjet hadsereg magyarországi hadműveletei alatt - éppen e csoport tevékenysége felderítésének szándékával - rövid időre „vendégül látta” őt az NKVD. Elvitelét nem dramatizálta, kihallgatóiról objektiven nyilatkozott. A háború befejezését követően a Magyar Nemzeti Múzeum Igazoló Bizottsága 1945 júniusában, az egyetemé pedig augusztusban - mint antifasiszta értelmiségit - igazolta 1948/1949 fordulatot hozott az ő életében is. Áldozata lett ugyanis egy taktikának, amely nagypolitikai összefüggésekben a „szalámi” jelzővel összeforrva vált később ismertté, hírhedtté. A pályatársak helyezkedésének, a párhuzamos történeti iskolák rivalizálásának színtere és haszonélvezője az a politikai porond lett, amelyen mások mellett, akkor, Komjáthy Miklós tudományos pályája is felforgácsolódott. Akik „szeletelték” ártatlan pályatársaikat, a konzekvens világnézetűeket, a politikai széljárásoktól borzongókat, a szákmán túlra soha nem kacsingatókat, egyszóval a jellemes, tisztességes konkurenciát, amilyet Komjáthy Miklósban láttak, talán maguk sem gondolták, hogy rövidesen őket aprítja, metéli majd az a kés, amelyet eddig maguk forgattak. 1949. február 14-től 1951. január 16-ig az Országos Könyvtári Központban intézeti tanári, önálló könyvtárosi és tudományos kutatói beosztásokban dolgozott. Kőhalmi Béla munkatársa volt. A világégésben és a társadalmi változások sodrásától szétszóratott könyvgyűjtemények mentésén fáradozott.

1951. január 17-én a Levéltárak Országos Központja önálló tudományos kutatói státusba vette. Új beosztásában a könyvek helyett immár a levéltári iratokat védelmezte. 1952. július l-jétől 1976. december 31-ig, nyugalomba vonulásáig, a Magyar Országos Levél201