Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
tár munkatársa volt, önálló tudományos kutatói, csoportvezetői, osztály vezető-helyettesi, osztályvezetői és főlevéltárosi beosztásokban. Ezen beosztások, címek mögött meghúzódó konkrét feladatok nagyobb részt a diplomatikai levéltári referenciát, az akkor éppen III. (családi levéltárak és gyűjtemények) osztálynak nevezett szervezeti egység részbeni irányítását, majd pedig az ún. Forrástudományi Kabinet megszervezését (többségében sajnálatosan megromlott egészségi állapotú kollégák istápolását, érdekeinek képviseletét, munkájának menedzselését) jelentették. Utóbbi minőségében hivatalból foglalkozott a levéltártudomány elméleti, módszertani kérdéseivel. 1956. október 29-től az Intézeti Tanács tagja volt, november 3-án pedig, titkos szavazással, egyhangúlag a Forradalmi Bizottsággá alakult Tanács elnökévé választották. Kétszer volt szakszervezeti bizottsági elnök (1956-1958, 1965-1967). Tagja volt az MTA Történelmi Főbizottsága Kiadványügyi és Levéltári Albizottságának, a Magyar Történelmi Társulat igazgatóválasztmányának, valamint a közös minisztertanácsi jegyzőkönyvek kiadására alakult osztrák-magyar szerkesztőbizottságnak. 1969 óta jogtörténeti szemináriumokat vezetett és előadásokat tartott az Eötvös Loránd Tudományegyetem állam- és jogtudományi karán. Ugyanezen évben a Munka Érdemrend ezüst fokozata kitüntetésben részesült. 1975. szeptember l-jétől címzetes egyetemi docens. A latin mellett beszélt németül, olvasott franciául és angolul. Több alkalommal járt Európa különböző országaiban. Legtöbbször és a leghosszabb ideig Ausztriában időzött. Kutató- és tanulmány útjairól készített jelentései az Országos Levéltárban fellelhetők. Szeretett volna eljutni a Szentföldre is, de ez a vágya nem teljesülhetett. Hivatása szerint történész volt. Jelentős irodalmi munkássággal a háta mögött. Hosszú oldalakat kitevő személyi bibliográfiája már csak ezért sem sorjázható ide. Tudományos munkásságának homlokterében a magyar társadalom történetének kutatása állott. A középkorkutatás háttérbe szorulását követően vizsgálódásaival az Osztrák-Magyar Monarchia felé fordult. Emellett maradandót alkotott a történelmi segédtudományok terén, foglalkozott történetelmélettel és pedagógiai kérdésekkel is. Mint ahogyan önálló kötetes forráspublikációja mellett, nagyobb lélegzetű összefoglalások társszerzősége, tanulmányok, tankönyvek, cikkek írása, (rádió, tv) előadások jelzik tudományos tevékenységét. Éveken át dolgozott a Közös minisztertanácsi jegyzőkönyvek az első világháború korából című levéltári forráskiadványon. E forráskiadvány bevezető tanulmányát az MTA Tudományos Minősítő Bizottsága kandidátusi értekezésként fogadta el, és őt 1964. április 21-én a történettudományok kandidátusává minősítette. 1966-ban az Akadémiai Kiadónál jelent meg ezen munkája, Protokolle des Gemeinsamen Ministerrates der Österreichisch-Ungarischen Monarchie (1914-1918) címmel. Mindössze hét évvel aktív levéltárosi szolgálatának befejezése előtt ismertem meg Komjáthy tanár urat, merthogy csak így beszélt róla ez időben az intézmény csaknem valamennyi dolgozója. Tanáremberek között kitüntetően csengő titulus. Minősített elismerést jelez. Az elsők között volt, aki barátságába fogadott, akivel az Országos Levéltárban tegező viszonyba kerültem. Akkortájt nem tapasztalt együttérzéssel és tisztelettel fogadta személyemben azt a kollégát, akinek történetesen azokban az években volt éppen nehéz a sorsa. Miklós bátyám - hadd nevezzem most őt úgy, ahogyan több évtizeden át, nap mint nap szólítottam - akkor a Diplomatikai Levéltár referense volt. Kissé előrehajló tartásával, kék munkaköpenyesen is választékos eleganciával (hiszen ez a leikéből fakadt), kísérte oklevelekkel, dipliládákkal felszerelkezett kezelőit az épület folyosóin. A legféltettebbeket, a legkedvesebbeket maga vitte. Dédelgette, simogatta őket; kutatta, ismerte minden titkukat. A veszprémvölgyi alapítólevél, vagy a Durazzói Kis Károly király megöletéséről tudósító 202
