Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

Törtánetkutató Intézetben, hogy ott megismerkedjen a magyar történelem páratlan értékű forrásanyagát őrző bécsi levéltárakkal, elsajátítsa a nyugati történettudomány eredményeit, személyes kapcsolatba kerüljön az osztrák kollégákkal. Ezután állást kapott a fővárosban; a Deák téri evangélikus leánygimnázium történelem-latin szakos tanára volt hét éven keresztül (1935-1942). Életének erre a korszakára mindig szívesen emlékezett vissza. Hogy tanítványai mennyire becsülték és szerették, annak bizonyítéka az is, hogy több mint ötven évvel az érettségi vizsgájuk után jó néhányan - immár hetvenéves matrónaként - részt vettek a temetésén. Amikor 1942-ben kizárólag a történeti kutatás szolgálatára megszervezte a kormányzat a Történettudományi Intézetet (akkor Teleki Pál nevét viselte az Intézet), az eredményesen kutató és publikáló Komjáthy is helyet kapott benne (akkor még Kring néven jelentek meg közleményei). Ebbe az intézetbe gyűjtötték össze az ország legeredményesebben dolgozó fiatal történészeit (most nem beszélve az egyetemeken oktatókról). Komjáthy még ugyanezen évben magántanári habilitációt szerzett Domanovszky professzor tanszékén, s így az egyetemen is oktatott. A Történettudományi Intézetben dolgozott hét évig. Ekkor elérkezett az az időszak, amikor a politika egyre jobban beavatkozott az élet minden ágazatába, s amikor a „politikai megbízhatóság” - már amint ezt a vezetők értelmezték - fontosabb lett a valóságos érdemeknél. 1949-ben meg kellett válnia az Intézettől. Két évig az Országos Könyvtári Központ, majd másfél évig (1951-1952) a Levéltárak Országos Központjának dolgozójaként kereste kenyerét. Végre 1952-ben elérkezett az a fordulat, amire vágyott, s az Országos Levéltárba került a középkori oklevelek referenseként. A gyűjteményeket és családi levéltárakat őrző III. osztálynak 1970-ig volt helyettes vezetője. Szolgálata utolsó hat évében a Forrástudományi Kabinetet vezette, innen került 1976-ban nyugállományba. Kerek 25 évet töltött a Levéltár falai közt mint aktív dolgozó. Nyugdíjazása után se szakadt meg kapcsolata a Levéltárral: még mintegy 15 évig az ún. „kiskutatóban” íróasztala mellett dolgozott. Bár ekkor már nem volt referens, a hozzá tanácsért forduló kutatóknak rendkívül értékes felvilágosítást tudott nyújtani, hiszen a történelem minden korszakára nézve páratlanul gazdag ismeretanyaggal rendelkezett, s ezt szívesen megosztotta másokkal is. Levéltárosi referensi munkája ellátása mellett elkészítette a középkori oklevelek regesztázásának szabályzatát, ami ma is zsinórmértékül szolgál. Ő maga ki tudja, hány ezer oklevél mintaszerű regesztáját készítette el a 25 év alatt. Igen jelentős történetíró volt. Még életének húszas éveiben írt három tanulmányát Hóman Bálint felhasználta a Magyar Történet megfelelő fejezeteihez. Ezek a tanulmányok: „Akun és jász társadalom elemek a középkorban” (Századok, 1932.), „A magyar államhatár kialakulása” (Bécsi Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve, 1934.), és „A középkori jobbágyságunk szabad költözéséről” (Századok, 1935.). Még középiskolai tanár korában, majd a Történettudományi Intézetben töltött évek alatt a kitűnő Magyary Zoltán professzor megbízásából foglalkozott a „mintajárás” (a tatai) történetével („A tatai csapómesterek”, (Domanovszky Emlékkönyv, 1937.), Tata és a tatai bencés apátság az Árpádok korában (Regnum, 1944-1946.). Elsőrangú kutatási területe a középkori magyar történelem. Ebbe a tárgykörbe tartozó munkája az „I. Károly király állítólagos pecsétnyomója” (Levéltári Közlemények, 1967.). Számos népszerűsítő cikke jelent meg az Élet és Tudomány c. folyóiratban és rádióelőadásokat is tartott. A másik témakör, ami érdekelte, a XX. század története. Bármily különös jelenség az, hogy egy történész figyelmét két oly egymástól távol eső korszak felé irányítja, mint a középkor és a legújabb kor, Komjáthy esetében ez így van. Ugyanis megbízást kapott az első világháború közös (osztrák és magyar) miniszter199