Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

Kapossy János (1894-1952)

1952 decemberében tragikus hirtelenséggel hunyt el Kapossy János nyugalmazott országos levéltári osztályvezető, a kiváló művészettörténész.

1894. október 4-én született Szombathelyen, pedagógus családból. Középiskolai tanulmányait is ebben a városban végezte. Nyilván a szülőváros mély kulturális és művészeti hagyományainak is jelentős szerepük volt abban, hogy a magyar-német szakos tanárnak induló fiatal diák egyetemi évei alatt egyre nagyobb érdeklődéssel fordult a művészettörténet, s közelebbről éppen a késő-barokk korszak felé. Egyetemi éveit azonban az első világháború vihara töri derékba. Az Eötvös Kollégium csendes dolgozószobájából 1915 legvégén katonának hívják be: hosszú frontszolgálat, kétszeri sebesülés és olasz hadifogság után csak 1920-ban térhet vissza ismét megszakított tanulmányaihoz. 1922-ben végzi be egyetemi éveit: disszertációja szülővárosa s egyben az ország egyik legreprezentatívabb későbarokk műemlékének, a szombathelyi székesegyháznak gondos és széleskörű levéltári forrástanulmányokon alapuló, mintaszerű forráspublikációval ellátott építéstörténetét dolgozza fel.

Még ugyanabban az esztendőben allevéltárnoki kinevezést kap az Országos Levéltárhoz, s ezzel életének tudományos és szőkébb értelemben vett levéltári munkában egyaránt gazdag korszaka kezdődik. Különösebb külső elismerésekben útja nem túlságosan bővelkedik: 1928-ban egyetemi magántanárrá habilitálják „a magyarországi barokk művészet története és forrásai” tárgykörből, 1932 óta meghívott tagja az Akadémia archeológiái, majd művészettörténeti bizottságának. Hivatali pályáján szabályosan halad előre. Nem feladatunk, hogy ezen a helyen művészettörténeti munkásságát méltassuk, rá kell azonban mutatnunk arra, hogy a Horthy-korszak hivatalos művészettörténeti irányzatának általános kozmopolitizmusával szemben Kapossy az elsők közé tartozik, aki hazai műemlékeinknek művészeti értékeire, jelentőségére, módszeres kutatásuknak fontosságára is felhívja a figyelmet. Maga is jelentős eredményekkel járul hozzá a magyarországi későbarokk kialakulásának, s jórészt idegen mesterei ellenére is sajátos hazai vonásainak feltárásához és kielemzéséhez.

Felismerte azonkívül - s a művészettörténész munkája itt kapcsolódik a levéltároséhoz -, hogy éppen művészetünk e tisztázatlan korszakának feltárásainál, a megalapozatlan szellemtörténészkedő szintézisekkel szemben mekkora jelentősége van a levéltárakban rejtőző pozitív dokumentumanyagnak s e dokumentumanyag széleskörű rendszeres kutatásokon alapuló feltárásának. 1931-ben a magyarországi barokk európai helyzetét vizsgáló tanulmányában nyíltan meg is mondja, hogy a rendszeres feltáró munka megindításáig „minden szintézis csupán hiányos adatokból nyert és kellően meg nem alapozott hiányos konstrukció, az egyéni szemlélet és ítélőerő egy megnyilatkozási formája, melynek lehet tán szubjektív igazsága, de tudományos objektivitása legalábbis erősen, vitatható. Ingó talajra épített kártyavár, amely alól az első pozitív adat kiránthatja a talpkövet”. Alig 3 év után e feltáró módszer alkalmazására éppen ő maga mutat példát, összeállítva a XVIII-XIX. századi magyarországi ötvösök hatalmas névsorát, közel 800 nevet. Munkájának szigorú módszerességére mi sem jellemzőbb, mint e névsor bevezetésében írt sorai: „a kutatás mai fokán elébe helyezzük egyes különálló csoportokat képező levéltári állagok, avagy bizonyos belső tartalmi szempont szerint körülhatárolható forrásanyag rendszeres és teljes kiaknázását, az innen-onnan gyűjtögető, bőséges aratást is ígérő tallózásnak”. S e módszer helyességét” mi

183