Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
zacskájából. Hat elemit végzett, nyilván szüleinek abból az elképzeléséből, hogy Bálint, az idősebbik fiú a csizmadia apa mesterségét folytatja. Az élénkeszű fiúcska azonban többre volt hivatott. Alighanem vallás-tanára rábeszélésére íratták be szülei a helybeli református gimnáziumba. A századelő felekezeti iskolái még őrizték a reformáció és ellenreformáció századainak nagy pedagógiai hagyományait s azt a színvonalat, amelyet az önkényuralom elől az egyházi iskolákba húzódó tudósok, költők (mint Nagykőrösön Arany János) teremtettek meg. Ezekből az iskolákból eminens fiatalemberek sora került ki, korunk nem egy kiváló tudósa, köztük Kossuth- és Nobel-díjasok. De talán ennél is jellemzőbb és jelentősebb tény, hogy a magyar felekezeti iskoláknak mindmáig kellőképpen nem értékelt szerepe volt az átlagértelmiség kultúrájának kimunkálásában s ezen az értelmiségen keresztül a magyar művelődés európai szinten tartásában. A kunszentmiklósi református gimnáziumban, amelyet később Baksay Sándorról neveztek el, szerezte meg ennek az európai szintű, humán műveltségnek alapjait Ila Bálint. Jeles érettségije után, mint Eötvös-kollégista a budapesti egyetem bölcsészeti karán végezte tanulmányait s ott is tett 1927-ben magyar művelődés- történetemből, egyetemes középkori történelemből és diplomatikából summa cum laude doktorátust. Még annak az évnek októberében a Bécsi Magyar Történeti Intézet belső rendes tagja lett. Csaknem két esztendeig kutatott az egykori császárváros levéltáraiban a magyar nagybirtok történetére. Kutatásaival párhuzamosan előadásokat is hallgatott a bécsi egyetemen s dolgozott Dopsch professzor szemináriumában. Kunszentmiklós, az Eötvös Kollégium s az ősi gárdapalotában eltöltött, két nagyhatású, felejthetetlen esztendő után 1929-ben lépett ki az életbe Ila Bálint. Előbb a Budapesti Egyetemi Könyvtárban, majd az Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központban gyakornokoskodott, mígnem 1930. április 14-én I. oszt. levéltári segédtisztté nevezték ki az Országos Levéltárban. Csaknem teljes négy évtizedet szolgált a magyar állam archívumában, megjárván a hivatali ranglétra majd minden fokát az osztályvezetői posztig. Levéltári pályafutása kezdetén és végén a Középkori Gyűjteményben dolgozott, közben 1935-től, amikor megérkezett az Országos Levéltárba az első Leica-készülék, a levéltári mikrofilmezés elméleti és gyakorlati problémáival foglalkozott. Saját megállapítása szerint, legtermékenyebb esztendeiből több mint két évtizedet fordított erre a munkára. Megszervezte a Mikrofilmező Csoportot és megalkotta a Filmtárat. Főbb adataiban ilyen volt Ila Bálint hivatali pályafutása. Tizenhat esztendős diákként érte meg a Monarchia összeomlását. A Horthy-korszakban érett férfivá és tudóssá. Alkotó ereje teljében volt, amikor az új, immár végleges korszakforduló elsöpörte a régi világot, hogy megnyissa az utat egy kiegyensúlyozottabb társadalmi, politikai rend előtt. Ila Bálint az életpályáját kettéosztó korszakok egyikében sem érezte igazán otthon magát. Elidegenedett mindkét társadalmi rendtől, sőt tulajdonképp bele sem illeszkedett egyikbe sem. Teljesen munkájának élt, barátokat is csak munkáján keresztül szerzett, szinte hermetikusan zárt családi életén túli kapcsolatait is munkája teremtette meg. Ha a szociológia az asszimiláció és disszimiláció fogalmát nem foglalta volna le a nemzetbe olvadás s az onnan kiszakadás folyamatának jelzésére, azt mondhatnám, Ila Bálint csakhogy nem disszimilánsként élt a Horthy-korszak társadalmában, de élt a mi mostani társadalmunkban is. Idegenkedése, amelyet csak fokoztak kevésbé érzékeny lelkű pályatársaitól elszenvedett tűszúrások is, megmagyarázható egy, elsőrendűen más osztályokból rekrutálódott értelmiséggel szemben. De mi magyarázza beilleszkedni nem tudását a szocialista társadalomba? A magyarázatot, sajátos módon, részben éppen társadalmi helyiül
