Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
írta le. A magyar levéltári mikrofilmezés eredményeiről az 50-es évek végén a Nemzetközi Levéltári Tanács folyóiratában és a Levéltári Közleményekben egyaránt beszámolt. 1958-tól ismét a Diplomatikai Levéltárban dolgozott és eddig egyedülálló teljesítménnyel, 20 ezernél több regeszta készítésével járult hozzá ahhoz, hogy ez a legértékesebb levéltári gyűjtemény könnyebben kutatható legyen. Pályafutásának ebben a korszakában történész területen is úttörő kezdeményezésbe fogott. Eddigi település- és népesedéstörténeti kutatásai során szerzett hatalmas forrásismerete és e források avatott kezelése szinte predesztinálta arra, hogy a Magyarország helytörténeti lexikona című sorozat 1964-ben megjelent Veszprém megyei kötetének társszerzője, a feudális kori adatok gyűjtője és szerkesztője legyen. A továbbiakban - részben már mint nyugdíjas - részt vállalt Zala és Vas megyék helytörténeti lexikonénak munkálataiban is. E tevékenységét nemzetközileg is elismerték. Az olomouc-i Palacky Egyetem meghívta, hogy tartson előadást regionális történeti konferenciáján, az Union Internationale pour l’études scientifique de la population pedig tagjai sorába választotta. 1974-ben mint nyugdíjas nagy lelkesedéssel kapcsolódott be az ún. országos oklevélkataszter munkálataiba és mint annak külső munkatársa több ezer időrendi mutatólappal vette ki részét az eddig elért eredményekből. Tudományos tevékenységének kimagasló műve Gömör megyéje. Az 1944-ben és 1946- ban megjelent II. és III. kötetet csak 1969-ben követte a IV. kötet és nem érhette meg az egészet befejező és megkoronázó I. kötet megjelenését. Talán van valami jelképes abban, hogy a soha abba nem hagyott munka közben e kötet szerkesztésének megbeszélése során, felesége jelenlétében hullott ki kezéből a papír, hogy papírt és tollat többé fogni ne tudjon. Néhány napos szenvedés után augusztus 17-én hunyt el. Borsa Iván LK, 1975. 2. sz. 383-384. p. ü Az élet legmegszokottabb, kikerülhetetlen, mégis újra meg újra váratlannak érzett jelensége, a halál alig engedi szóhoz jutni a tárgyilagosságot a koporsónál. Mintha mindazt a jót, szépet, amit nem mondtunk el, míg módunkban volt, most a búcsúzás pillanatában, a helyrehozha- taüanság fojtogató érzésével torkunkban, pár percre zsugorítva, szeretnénk az örökre távozó tudomására hozni. A gyászbeszéd szubjektív műfaj, a nekrológ írójának kezét azonban már Klió irányítja. A nekrológ életrajz, történetírás, amely egyaránt köteles mérlegelni jót és rosz- szat, hogy az, akiről szól, nagyjából úgy álljon a kései utókor előtt, amilyenként élt valaha kortársai között. Ne tévesszen meg senkit, ha ez a nekrológ, amely egy évvel halála után íródik Ila Bálintról, szinte csak jót fog mondani. Ila Bálint ui. jó ember volt, dolgos, tevékeny, tudós ember. Kisebb gyarlóságai csupán neki, embertársainak sohasem váltak kárára. 1903. február 15-én, Bálint-nap másnapján született Kunszentmiklőson, a tatárok dúlta Kathlabuga szállásán, ahogy beszélgetéseink során nem egyszer középkori nevén emlegettük szülővároskáját, a „Descensus Tartarorum”-ot. A fáüan, szikes Kiskunság „fővárosa” akkoriban éppen püspöki székhely volt. Baksay Sándor református lelkipásztor püspökként innen irányította 1904 óta a dunamelléki református egyházkerület életét s itt írta ráérősen terjengős elbeszéléseit a magyar falu életéről, amint azt parókiája ablakából látta s amilyennek láthatta ezt a szűk szemhatárú világot a kis Ila Bálint is édesapja szegényes há160
