Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

Kossuthról, Zrínyiről) a problémák társadalomtörténeti elmélyültsége jellemzi. Sajátos történetszemlélete hatotta át mindig szigorúan tárgyilagos kritikáit is. Szelíd, halkszavú, visz- szahúzódó egyénisége az igazság erejével akart mindenkit meggyőzni a maga igazáról. Kerülte a konfliktusokat. Készségesen meghajolt mások érvei előtt, ha úgy találta, hogy azok összhangban vannak kemény munkával kiformált történetszemléletével. Engedékeny volt, de nem hajlékony, fogékony volt minden új iránt, de csak akkor, ha az új, meggyőződése szerint, közelebb állott az igazsághoz a réginél. A más nézeten lévők is minden bizonnyal tisztelettel hajolnak meg ennek a két korszak határán élt, problémákkal vívódó, szerény tudósnak emléke előtt, hiszen benne is értékelniük kell azt, amivel ő mondott ítéletet Esterházy nádor viharos századáról: „Szomorú dolog lenne, ha az emberiség régi nagy ideáloktól szenvedély és küzdelem nélkül tudna újakhoz állani.”

Komjáthy Miklós LK, 1956. 273-274. p.

Hársfalvi Péter (1928-1985)

A Szabolcs megyei Ófehértón, 1928. szeptember 26-án született napszámosok, illetve feles bérlők gyermekeként. Fiatalon, 1985. január 6-án, mint a történettudományok kandidátusa, a Bessenyei György Tanárképző Főiskola főigazgató-helyettese, tanszékvezető tanára, a Magyar Történelmi Társulat alelnöke, a Hazafias Népfront Megyei Elnökségének és a Nyíregyházi Városi Tanács Végrehajtó Bizottságának tagja, a TIT megyei alelnöke, a Szabolcs-Szatmári Szemle szerkesztője hunyt el. E két mondat önmagában is kivételes, korunkra mégis jellemző életpályára utal, mint ahogyan Hársfalvi Péter életútja valóban tükre az elmúlt fél évszázad íveléseinek és buktatóinak Középiskolai tanulmányait Nyíregyházán, illetve Egerben végezte. 1947-ben iratkozott be a debreceni egyetemre történelem-magyar szakos hallgatónak. Ugyanekkor népi kollégista lett. 1951-ben szerzett középiskolai tanári oklevelet. Már előzőleg, 1949 őszétől demonstrátor volt az egyetemi történeti intézetben, ott maradt gyakornoknak, majd tanársegédnek. Vezető professzora Szabó István, illetve Varga Zoltán volt, akik szinte egész életére irányt adtak tudományos tevékenységének.

1954-ben aspiráns lett, hároméves ösztöndíjas idejét az MTA Történettudományi Intézetében töltötte.

Pályáját megroppantotta az 1956-os ellenforradalom és előzményeinek hatása, ő is azok közé tartozott, akik csak nehezen tudták feldolgozni magukban a keserű tapasztalatokat. 1957-ben néhány hónapra a Statisztikai Hivatal Budapesti Igazgatóságára került. Pályája újabb felíveléséhez a lendületet azonban az adta, hogy 1958. április 1-ével visszakerült szőkébb pátriájába, Szabolcsba; a Nyíregyházi Állami Levéltár vezetője lett. Hat éven át volt a levéltáros közösség tagja, s akik korábban nem ismerték volna, azok is megtanulták szeretni nyílt természetét, humánumából fakadó jó kedélyét, tisztelni széles körű ismereteit. 1964. július 1-ével, a nem sokkal korábban alakult Nyíregyházi Tanárképző Főiskola Történeti Tanszékének adjunktusává hívták meg, amit szívesen fogadott, hiszen, ha szeretettel, hozzáértéssel végezte is a levéltárosi munkáját, érdeklődése alapvetően mégis a történettudomány, az oktatás, a közművelődés felé vonzotta. Úgy érezte, s láttuk valamennyien, hogy hajlamainak legjobban megfelelő posztra került. Ezt bizonyította sokoldalú, gazdag tevékenysége.

Egész magatartását meghatározta a szülőföldjéhez s az őt útjára bocsátó társadalmi közeghez való hűség. Tudományos munkásságára pedig, szeretett professzorain kívül, ta135