Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
Ián nem túlzás azt állítani, hogy a levéltárosi esztendőknek volt jelentős hatásuk. A dokumentumok, a tények tisztelete hatotta át írásait, megnyilatkozásait. Minden bizonnyal ennek volt szerepe abban, hogy szívesen vállalkozott dokumentumpublikációk gondozására, szerkesztői feladatok ellátására. Szabolcs-Szatmár megye története iránt érdeklődők, kutatók sokat fogják használni az általa írt, gondozott köteteket; az Acta Academiae Pedagogicae Nyíregyháziensis, vagy a Szabolcs-Szatmári Szemle általa szerkesztett köteteit, évfolyamait. Hiányozni fognak az el nem készült munkák. Legjobban azonban a szeretett, kedves, gondolatokkal, kezdeményezőkészséggel teli kollega és barát hiányzik. Szűcs László LK, 1985. 2. sz. 290-291. p. Ü Sorsát, tárgyszerűbben szólva: pályafutását az a hullám emelte (és dobálta), amelyikről alighanem túlontúl sokat beszéltünk, nyilatkoztunk, írtunk már. S amit igen súlyos történelmi pillanatokban Németh László fogalmazott meg talán a legtalálóbban: emelkedő nemzet. Ez vitte, sodorta őt is. Ám a hullámzás természete szerint a pálya folyamatossága meg-megszakítódott a kissé szeszélyes közemelkedésben. A törésvonalak metszőpontjain zavarok támadtak. Diszkontinuitás pedig akkor keletkezett, amikor a hevesebb iramú áramlások hullámtörő falaknak ütköztek. Ilyen országrengető események sodorták a levéltári területre 1958 áprilisában. Viszonylag fiatalon, még 30 éves sem volt. Nagy és reményekre jogosító kitérők után útja visszakanyarodott abba a városba, ahol az emelkedés kezdődött. Nem volt 11 éves, amikor a négygyermekes ófehértói földműves-napszámos szülők idősebbik fiúgyermeke 1939 szeptemberében a nyíregyházi középiskola, a mai Vasvári Pál Gimnázium jogelődjének elsőosztályos tanulója lett. Őt is az az országos méretűnek mondható buzgalom emelte ki osztályos társai közül, amelyik - nem utolsósorban a falukutatók és a népi írók mozgalma nyomán - a 30-as évek második felében egyre jobban terjedt. Ez a korszak volt az, amikor a különböző ún. falusi tehetségmentő akciók és a helybeli értelmiségiek (főként tanítók és papok) szemléletváltása nyomán száz- és ezerszámra kerültek jófejű falusi - és városi - szegényebb sorsú gyermekek elsősorban egyházi jellegű középiskolákba. Egyik-másik iskolát valósággal el- özönlötték a betóduló „népfiak”. Az igazán nagy beáramlás ekkor kezdődött (amire a háborút követően a NÉKOSZ-mozgalom is építkezhetett). S ezt annál inkább hangsúlyoznunk kell, mivel a „fényes szellők” korszakának módfelett egyoldalú eltúlzása e nagyarányú műveltségi mobilitás korszakos érdemeit elhomályosította, már-már kisajátította. Az eminens tanuló 1947-ben érettségizett, s az év őszén felvételt nyert a debreceni tudományegyetem magyartörténelem szakára. Szabó István tanítványaként előbb a Történelmi Intézet demonstrátora, illetve tanársegéde lett. Hároméves oktatói munka után, 1954 őszén felvették aspirantúrára, Pestre az MTA Történettudományi Intézetbe került. Vizsgáit még letette, de disszertációja már nem készülhetett el. Az előbb említett országrengető események szakították félbe a szépen ívelő pályát. 1957 szeptemberében a szakmájától meglehetősen távolra, a KSH Budapesti Igazgatóságára vetette a sors. Innen került a következő év áprilisában, sok keserű tapasztalattal a háta mögött, s bizakodva mégis a jövőben, a Nyíregyházi Állami Levéltár vezetői posztjára. Hat éven át vezette az akkor még igen szűkös lehetőségek közé szorított, sok gonddal küszködő intézményt. A levéltárba kerülése után nyomban bekapcsolódott és részt vett a megye közművelődési tevékenységében. Kiállításokat szervezett és rendezett (pl. a Szabolcs megyei agrárszocialista mozgalmakról), résztvevője és kezdeményezője volt a honismereti mozgalom 136
