Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
Nekrológok
vágyott, amihez eddig lopni kellett a napokat, perceket, órákat: a tudományos munkával. Egy ideig még aktív dolgozóként, 1994 májusától pedig nyugdíjasként. December 10-én elköszönt munkatársaitól is. Ne keressetek, szabadságon leszek - mondta vidáman, jókedvűen, a leghalványabb jelét sem adva annak, hogy erről a szabadságról már soha nem fog visszatérni. Gyarmathy Zsigmond Tapolcán született. Apja vámtisztként került az ország keleti részébe, így lett ő szabolcsi, pontosabban beregi, ahogyan mindig is hangoztatta. Debrecenben érettségizett, majd Budapesten szerzett történész középiskolai tanári és bölcsészdoktori oklevelet. Kitűnő sportoló, az ifjúsági labdarúgó-válogatott csatára. 22 évesen a Vásárosnaményi Járási Tanács Sportbizottsága elnökének választják. 1953-tól 1975-ig él Beregben Kisna- ményban, majd Vásárosnaményban. Ez idő alatt volt népművelési felügyelő, gimnáziumi tanár, a végrehajtó bizottság elnökhelyettese, aki egy egész járás művelődését irányította. Kezdeményezője és szervezője a ma már hagyománnyá vált és a határokon túl is jól ismert rendezvények, a „Beregi Ünnepi Hetek”-nek. Szerkesztője a „Beregi Fény” című tájékoztató hetilapnak, pártfogója az író-olvasó találkozóknak, helytörténeti kutatásoknak. Ebben az időben jelennek meg első publikációi is a népművelés és a termelőszövetkezeti mozgalom kutatásának módszertani kérdései témakörből. A fáradhatatlan szervező, az 1970-es évekre a megyei honismereti mozgalom egyik elismert vezetője lesz. Kutatómunkája során kerül szorosabb kapcsolatba a Szabolcs-Szat- már-Bereg Megyei Levéltárral, melynek vezetésével 1975. július 1-jén bízzák meg. Közel két évtizedes levéltárosi munkájának eredményeit lehetetlen még címszavakban is felsorolni. Irányításával indult meg az 1950 utáni iratanyag begyűjtése a levéltárba. Új fondfőcsoportok alakultak ki, melyek közül a maga teljességével és rendezettségével a termelőszövetkezeti iratanyag különösen figyelemre méltó. A levéltári kutatások eredményének közzétételére elindította a „Levéltári Évkönyv” (1-9) és a „Közlemények” (1-6) sorozatokat. Szakmai napok szervezőjeként, vitanapok önálló vagy társvezetőjeként is építette, szélesítette a levéltár kapcsolatait. Fiatal és tehetséges tudományos dolgozók, kezelők alkalmazásával jó munkatársi kollektívát alakított ki. Közben maga is publikált. Sorra jelentek meg tanulmányai, önálló kötetei a levéltár térképgyűjteményéről, a közigazgatás újjászervezéséről, a helytörténetírás módszertani kérdéseiről, az iratkezelésről, az irattározásról, a népfrontmozgalomról, az 1956-os forradalom megyei eseményeiről. Vezetése alatt a levéltár fokozatosan gyarapodott. Létszámban és működési feltételeit illetően is. 1994-ben huszonhármán búcsúztunk tőle, míg a munkát 1975-ben hatodmagával kezdte. Mindvégig nagy lelkesedéssel dolgozott a honismereti mozgalomban, annak megyei elnöke és az országos elnökség tagja volt. Sokirányú és eredményes munkája során több kitüntetésben részesült. 1985-ben Ortutay-díjat kapott, majd a legmagasabb levéltári elismerést, a Szabó Ervin-díjat vehette át. Legbüszkébb azonban a „Megye Művelődéséért”-díjra volt, melyet választott megyéjétől az elmúlt nyáron kapott. Végakarata szerint elhamvasztották, és hamvait a tapolcai köztemető családi sírboltjában helyezték el. Emlékét tisztelettel megőrizzük! Nagy Ferenc LSZ, 1994. 2. sz. 109-110. p. 130
