Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

Gross Lothar (1887-1944)

„Az udvari levéltárnak kétszázéves fennállása folyamán nem volt Gross Lotharhoz fogható tisztviselője” - mondotta róla elöljárója és munkatársa, egyben barátja és tisztelője. Ez a megállapítás rákerült a levéltárnak hivatalból kiadott gyászjelentésére, s valóban, nemcsak Gross tudományos pályatársai, hanem még az egyszerű szolgaszemélyzet tagjai is azzal az érzéssel búcsúztak el nagy halottjuktól, hogy annak korai elhunytéval Közép-Európának ez a legértékesebb levéltára pótolhatatlan veszteséget szenvedett.

Nehéz lenne még egy embert találni, aki hasonló tehetség, képzettség és munkaerő birtokában életét annyira fenntartás nélkül a levéltárügynek szentelte volna, mint Gross Lothar tette. Életének folyása elválaszthatatlanul egybeforrt pályájával. 1887-ben született Heraletzben, Csehországban. Filozófiai tanulmányainak elvégzése után letette az Osztrák Történetkutató Intézetben az államvizsgát (1909), s a következő évben Alsóausztria levéltárának, majd 1911-ben a Házi, Udvari és Állami Levéltárnak szolgálatába lépett, s ott is maradt haláláig. 1935-ben elnyerte a „Generalstaatsarchivar” címet.

Tudós volt, de tudományos munkáját éppoly kevéssé lehet elválasztani levéltárnok szellemétől, mint érdemeinek szerényen mért elismerését levéltámoki pályájától. 1922-ben a középkori történelem és a történeti segédtudományok magántanára lett a bécsi egyetemen, ugyanott 1927-ben megkapta a rendkívüli tanári címet, s két évre rá megbízást nyert, hogy előadásokat tartson a levéltári segédtudományokról. Tagja volt az osztrák levéltári tanácsnak, helyettes vezetője a kancelláriai hivatal mellett felállított levéltári hivatalnak, titkára a nemzetközi történettudományi bizottság diplomáciatörténeti albizottságának. Az osztrák tudományos irodalomban jelentékeny szerepet játszott, bár valójában csak erőfeleslegének kis töredékét vonta el erre a célra a levéltári munkától.

Főműve, Die Geschichte der deutschen Reichshofkanzlei von 1559 bis 1806,1933-ban jelent meg mint az Inventafe des Wiener Haus-, Hof-, und Staatsarchivs című gyűjteményes mű első kötete. Jellegzetesen levéltárnoki munka, éppen ez a vonása a legnagyobb erénye. Gross a hivatalos ügymenet és a kancellária belső történetének előadására helyezi a fősúlyt, sőt célkitűzése is kimondottan levéltári természetű. Elsősorban a levéltári kutatók számára nyújtott nélkülözhetetlen és kimerítő pontosságú segédeszközt, de műve az osztrák központi igazgatás történetéhez is becses kiegészítést jelent.

Egy nagy ajándékot kapott Gross Lothar a sorstól: a lélek kiegyensúlyozottságát. Mindenekelőtt teljes összhangban állottak emberi erényei hivatali és tudományos pályájának követelményeivel. Becsületes volt és egyenes jellemű, munkás és segítségre kész; tisztalelkű ember volt, aki az önfeláldozásig hitt a magas emberi ideálokban. Szerény volt, mert ilyen volt a lelkialkata, s nem azért, hogy belső gőgöt leplezzen barátságos fellépésével. Jó ember volt, hűséges hivatalához és munkásaihoz, csak szeretni tudott és őt is szerették. Pazarlón emésztette saját életerejét és feláldozta munkabírását, hogy segítsen, mert hitt a tudományban és hitt az emberekben; alig fordult meg kutató a nagy levéltárban, aki nem kért volna tőle útbaigazítást, s akin ő nem segített volna örömmel. Levéltári ismeretei szinte kimerít- hetetlenek voltak és ő azokat a köznek, a tudománynak ajánlotta fel. A tudományos művek légiójában az ő útmutatása, az ő tudása és emberséges szolgálatkészsége él tovább, és állít neki halhatatlan emléket. Mi, magyar kutatók, kik a bécsi levéltárakban dolgoztunk, különös hálára vagyunk valamennyien kötelezve emléke iránt, mert kétségeinkben és tanácstalan

128