Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

természetesen a levéltáros tanszéken folytathatta pályáját. Természetesen, véljük most, ám akkoriban ritkaság számba ment, hogy pártonkívüliként, tudása révén folytathatta tanárként egyetemi pályafutását. Ehhez persze az is kellett, hogy a tanszékvezető, Lederer Emma ismerje, sőt nagyra értékelje Gerics József tehetségét. Tanárként a latin nyelvű kultúra, olykor ezen a nyelven meg is nyilvánuló szószólója, az ókortól a középkorig szinte minden területén otthonosan mozgott, s ez a terület még jobban kitágult, amikor 1982-től a Közép- és Koraújkori Magyar Történeti tanszék keretében immár egyetemi tanárként folytathatta munkáját. Tanári munkája során mintegy kétszáz levéltárost tanított, emellett mintegy ötezer történelem-szakos hallgató képzésében is részt vett. Tanárként önmagának is magasra tette a mércét, s nem csoda, ha tanítványait is igyekezett a lehető legmagasabb teljesítményre sarkallni. A különböző képzési formában (nappali, esti, kiegészítő stb.) egyetemre járó, óráit látogató hallgatóitól egyformán ugyanazt követelte meg, kiegyenlítve a különböző képzési formákban jelentkező könnyítéseket. Óráin nemcsak a szűkén vett szakmai értékeket közvetítette, hanem széles perspektívában mutatta mindig az egészet, s emellett soha nem feledte számon kérni mindazt, amiből az egész áll, a legapróbb részleteket is. Tanári pályája nem ért véget a nyugdíjba vonulásával. S miután 70 évesen nyugdíjba vonult, tovább tanított egészen haláláig. Fél évszázadot is meghaladó tanári pályáján valójában kiérdemelte a „professor emeritus” nevet, ámbár a címet nem kapta meg.

Nemcsak oktatta, de művelte is a tudományt. Ebben a legjobbakra alapozott: Kumorovitz L. Bernát történeti és Horváth János latin nyelvi akríbiája volt számára a példa. Kutatómunkája során főleg elbeszélő forrásokkal foglalkozott, s a bennük rejlő, még fel nem fedezett értékeket erősítette, fényesítette az oklevelek adataival. Noha aligha volt, aki nála jobban értette a középkori források latin nyelvét, mégsem próbálkozott e források szövegének gondozásával, kiadásával. Tehetségét és kitartó szorgalmát jelzi, hogy harminc évesen, 1960-ban kandidátus, 1981-ben nagy doktor lett. Kandidátusként a legkorábbi elbeszélő forrásaink keletkezésrendjéről értekezett, nagydoktori dolgozatában pedig a kormányzattörténetben való mesteri jártasságának adta tanújelét azzal, hogy a magyarországi rendiség korai szakaszát és az európai fejlődést párhuzamba állította.

Tisztelte a levéltári anyagot és elődei munkáját, ezért csak ritkán kutatott eredetiben. Kutatási területe az Árpád-kor volt, amely korszaknak szinte minden levéltári forrása publikált, ezért is ritkán láttuk a Magyar Országos Levéltár kutatótermeiben. Nem restellt azonban soha tanácsért, felvilágosításért a levéltári munkatársakhoz, egykori tanítványaihoz fordulni. Tapintatossága, különösen, ha máson kellett segítenie, nem ismert határokat. Tanárként is, tudományos kutatóként is akkor örült igazán, ha számára izgató kérdéseket megvitathatott. Személyesen vitatkozva gyakran tért át a szeretett, otthonos latin nyelvre, nemcsak idézve a forrásokat latinul, hanem a maga mondandóját is ezen a nyelven fejtve ki. Impulzív alkatából következően a vitában mindig élénk volt, de nem bántó. Sajnálatos, hogy szakmai vitái csak nyomtatásban maradtak ránk, s a nyomtatott szöveg elfedi a gondolkodó, kétkedő ember vitában is rokonszenves megnyilvánulásait.

Requiescat in pace!

Érszegi Géza LSZ, 2007. 4. sz. 89-90. p.

127