Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)

Nekrológok

Fraknói Vilmos (1843-1924)

Tisztelt gyászoló Közönség!

A kegyelet és hűség érzelmeivel lépek Fraknói Vilmos koporsója elé, akiben idősebb korom atyai barátját, pályám kezdetén megértő, biztató útmutatómat tiszteltem; csodálattal, meg nem szűnő munkában töltött élete rendkívüli terjedelmű, nagyértékű alkotásaival szemben, s hódolattal, sokszoros áldozatkészségéért és hűségéért, mely lelkét, élethivatásának két legnagyobb eszménye: egyháza és a tudomány iránt eltöltötte.

Ezen egybefonódó két eszmény szolgálata volt, Isten kegyelméből hosszúra nyúlt életének főcélja, melynek elérésében nagy tehetségei: éles, tág és fogékony elméje, gondolkodásának nem lankadó frissessége és mozgékony képzelete segítették. Lelkivilága úgyszólván a folytonos figyelem állapotában van, mely egyformán képesíti őt gyors elhatározásokra s többféle tárgynak egyidőben való megragadására, sőt intézésére.

Született történetíró, a tények és ezek kapcsolatainak gyors és szinte sugallatszerű felismerésével; bizonyságául annak a tudomány főleg pedig az ember-tudomány művelése, s eközben a valóság és az e mögött rejlő erők és törvények látnoki megsejtése nem ellentétes fogalmak. Az ő lelkében két körülmény zárta ki ezt az ellentétet. Folyton gyarapodó tudása, mely a tények megállapítását újabb és újabb adatokkal támogatta, s a valóság és a lényeges iránt való szinte ösztönszerű érzéke, mely a fölmerülő új adatok olvasása közben, ezeknek sokszor jelentéktelen részletekkel terhelt szövevényében, őt úgy szólván pillanatról-pillanat- ra biztosan vezette.

Ez az állandóan figyelő, mindig munkára kész és gyorsan működő elme, Istentől nyert, szinte őserővel párosulva, rendkívüli termékenységével ejt bámulatba. Egymásután gyorsan tűnik fel, egymástól távol eső területeken. Mi még csak a régiekkel vagyunk barátkozóban; ő már új ötleteken tervez, épít, változatosan és szakadatlanul. Tanulmányainak, értekezéseinek, kisebb és nagyobb műveinek egyszerű címjegyzéke is vastagabb füzetre terjedne. És mégis, a búcsúzás e fájó, de ünnepies pillanatában, működésének legrövidebb vázolásával kell őt magasztalnunk, miután hálánk, kegyletünk és végső tisztességtételünk kifejezésére más eszközzel nem bírunk. Történetírói munkássága, nagyobbik részében, egyházának intézményeihez és kimagasló alakjaihoz kapcsolódik; de mindig magyar érzésből fakadó gondolatok fonalán, melyeket általános emberi vagy világtörténelmi vonatkozásban mutat fel. A vallásos és világi, a nemzeti és európai eszmék együtthatása legtöbbször, mint elfogadható élet lüktet az ő történelmi műveiben. Ilyenek a régi magyar papokról és főpapokról írott életrajzai és tanulmányai: Vitéz Jánosról, Andreas Pannoniusról, Váradi Péter kalocsai érsekről, Tömöri Pálról, Karai Lászlóról, Szántó Istvánról, a Magyarországnak a török alól leendő felszabadításáért küzdő XI. Ince pápáról, vagy Cesarini Juliánról, Buonvisi bíbornokról, Carvajalról, Mátyás király magyar diplomatáiról és alig felsorolható más kisebbekről. A magyar történetírásban ő tüntette fel először a maga mivoltában a diplomáciának a kései középkorban kifejlődött hatalmas erejét; s ő vezette be oda a magyar vagy Magyarországon működött, különösen papi diplomatákat, akiknek szövevényes szerepét az ő szokott könnyű meglátásával kísérte. Legfőbb alakjai azonban az általa annyi szeretettel művelt, kései reneszánsz tipikus egyénisége: Bakócz Tamás, és Pázmány Péter, korának a megújuló vallásos érzésben nagyra nőtt, heroikus típusa. Más kisebb-nagyobb kiadványainak már inkább az egyházi intézmények a tárgyai. Ilyenek a szekszárdi apátság története, Boldog Margit szentté avatása,

113