Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

kább egyik-másik színművének hatására, közönségsikerére értjük, mert Kodolányi nem drámaíró, s drámáiban igazi kvalitásai alig, vagy egyáltalán nem jutnak szóhoz. A drámával való kapcsolata körülbelül olyan, mint Móricz Zsigmondé. Őt is, mint Móriczot, erős ambíciók vonzzák a színpadhoz; meg-megújuló becsvágya, hogy a színházba járó közönség előtt élőszóval is hirdesse eszméit, elismerést szerezzen magának, s e lázasabb, tapinthatóbb siker még könnyebb behatolást biztosítson számára e közönség legszélesebb rétegei közé. A színpadi szereplés minden író Achilles-sarka, legérzékenyebb pontja: akit e ponton támadunk meg, érzékenyebben reagál, mint bármilyen más támadásra. Nemcsak életét, eredményeit félti, ezeknél többet: álmait. Kodolányi négy színművét - Pogány tűz, Vidéki történet, Földindulás, Végrendelet - Jajgatunk és kacagunk című kötetében gyűjtötte össze. Ezek a színművek nem rossz darabok: gyengébb technikával megírt művek is maradandó hírre vergődtek már. Van közöttük igazi dráma is, a Földindulás, mégis az egész kötet nem tartozik az író legszerencsésebb munkái közé. Talán különösnek tetszik ez, ha meggondoljuk, hogy regényeinek egyik legfőbb erőssége éppen a drámaiság, és lépten-nyomon olyan lapokra terjedő párbeszédekre bukkanunk bennük, melyek minden alakítás nélkül a deszkákra kívánkoznak. Különbséget kell azonban tennünk a hatás és a hivatottság között. Hajói megfigyeljük, miben rejlik Kodolányi elbeszélő műveinek drámaisága, észrevesszük, hogy az több, mint csak drámaíró eszközeitől merőben idegen alkotóelem szerencsés szövetkezése a drámai hatás keltésére. Kodolányi pusztán dialógusokkal sosem tudja ezt a hatást előidézni. Mikor regényeiben a párbeszédekre kerül sor, az elbeszélés, a leírások, a direkt jellemzések segítségével már plasztikus alakok állnak előttünk, a beszéd is csak azért drámai, mert az anyag is, a keret is árasztja a feszültséget. Kodolányinak, hogy igazán drámai lehessen, gazdag háttérre van szüksége, s ezt bőven megleli, illetve kialakítja a regényben. A színmű azonban más. A színműben jellemezni, bonyodalmat szőni, általában mindent, csak párbeszéddel lehet elérni, s az ilyen valóban drámai hatáskeltés Kodolányi darabjaiban meglehetősen ritka. Inkább írói ösztöne vezeti rá, mint a tudatos alkotó gyakorlata. Amikor „kiszámítja", „fölépíti" helyzeteit, többnyire erőltetett, és nem meggyőző, csak színpadias. A cselekmény bonyolításában általában ügyes, de éppen az ügyességen nem lép túl soha. Amikor sikeresen old meg egy feladatot, a megoldás láttán nyugalmat érzünk, megnyugvással honoráljuk az író ügyességét, de nem érzünk különösebb meglepetést, még kevésbé