Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

bárki meggyőződhetik, aki az Istenek olvasásába fog. Széles, túl szélesen festett tablók, a részletekben bőség, az egészben mégis szegénység, a szálak bizonytalan messzeségek ködébe gomolyodnak. Erezzük, hogy valami központi gondolat irányítja e rengeteg, szerves kapcsolatokban szűkölködő epizódot, ezt a gondolatot azonban sehol sem tudjuk üstökön ragadni. Hiába olvassuk végig mindkét kötetet, látnunk kell, hogy töredékkel van dolgunk. E töredék-érzet kialakulásában nemcsak az elveszett, soha meg nem jelent részek, s még csak nem is a mű befejezetlensége hibás elsősorban, hanem vétkes már az első két kötet szerzője is, lehetetlenség ezt már az első lapokon nem éreznünk. Az ábrázolás gyakran erőtlen, az ütem tétova, túlságosan lassú, ráérős, anélkül, hogy a nagyság érzetét keltené. Gyakran a részletekre sem derül elegendő fény, nem értjük például, miért választott a keresztény térítő bemutatására olyan se hal, se hús figurát, mint a csöppet sem tipikus Kirill atyát, ezt a jámbor, eltévedt gyermeket, kit valóban nem tart más életben, mint Isten kegyelme és Kodolányi könyörülete. Man merkt die Absicht und wird verstimmt. Igen, észrevesszük a szándékot, bár lehetséges, hogy helytelenül, talán ahol félszeg törekvéseket gyanítunk, csak az író eltévedt humora, adományozó kedve folydogál alkalmatlan mederben. Mindegy, élvezetünk már nem zavartalan, és lépten-nyomon a bíráló olvasó veszedelmes viselkedésére kényszerülünk. Kényes válaszút elé került az író, mikor e két regényének beszélt nyelvéről kellett döntenie. Sem a korhűséghez nem ragaszkodhatott következetesen, mert ez abszurd eredményt szült volna - részben érthetetlen, részben komikus lett volna -, de a mai nyelvet sem használhatta, mert elvette volna az illúziókeltés egy fontos eszközét. Ezért egyszerű archaizáláshoz folyamodott, és eklektikusán járt el a középkori kódexek és a népnyelv szavainak megválasztásában. Ez a sohasem beszélt műnyelv azonban már nem árasztja azt az élményszerű, pezsgő elevenséget, ami olyan vonzóvá és sajáttá tette régebbi munkáit. Stílusában is egyre inkább észrevehető egyfajta, csak reá jellemző modorosság: bizonyos feszesség, lazasággal párosult kihegyezettség, - elbeszélő hangja lassú, kényelmes, rövid mondatai viszont kínosan ügyelnek egy elméletben megalkotott stíluseszmény pontos megtartására. Purizmusa is vaskalapossá válik, s tüntető szigorral alkalmazkodik a nyelvhelyesség szabályaihoz. Ezt a modorosságát, sajnos, máig sem sikerült teljesen levetkőznie. Legfeltűnőbb mégis a terjengősség. Ezt a regényciklust nemcsak a kedvezőtlen politikai viszonyok és az író életének viszontagságai ölték meg idő előtt, hanem elsősorban belső, szerkezeti hibái, az ihlet elégtelensége, az egészségei 85