Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

bár tagadhatatlan, hogy legtöbbet a magyar irodalom nyert általuk. Az Istenek és a Holdvilágvölgye (közös címen Emese álma) az író és a kor kényszerű találkozása volt, a közönség rövid okulására és az író hosszú bosszúságára. (A hat kötetre tervezett sorozat befejezetlenül maradt, sőt a harmadik kötet kézirata, mely sohasem jelent meg, a háború viszontagságai közt elpusztult, - ez a befejezetlenség, mint minden fontos esemény Kodolányi életében, nincs bizonyos szimbolikus jelentés híján.) Két dolgot kell tisztáznunk. Az első: amikor általánosságban bíráljuk Kodolányi valamelyik művét, sohasem abszolút gyöngéire kívánjuk felhívni a figyelmet, hanem csak viszonylagos csökkentértékűségükre, mert - A vas fiai tárgyalása során már említettük - magas mértéket kell alkalmaznunk, a tehetség kötelez. Középszerű író oeuvre-jében bizonyára előkelő helyet foglalna el az Emese álma. A másik: amikor a tendenciózus alkotás veszélyeit és hiányosságait emlegetjük, sohasem a kidolgozásban, a kész munkában megtalálható kirívó elemekre gondolunk (ilyenek Kodolányi regényeiben szerencsére nincsenek), hanem a keletkezés, az ihlet alkalmatlan körülményeire, azokra a felemás ösztönzésekre, melynek nyomai azután sajnálatosan felfedezhetők. E honfoglalás kori regények igen sok tanultsággal megalkotott művek, megállják a legszigorúbb tudományos próbát is, magukért felelnek. Mi sugalmazta megírásukat? Kodolányi bizonyítani akarta, nemcsak polémiákkal, hanem nagy koncepciójú művekkel is, hogy a honfoglaló magyarság saját, magas rendű műveltséggel rendelkezett, hogy még a kereszténység felvétele előtt sem volt alábbvaló egyetlen nyugate-urópai nemzetnél sem, hogy nem a keresztény államrendszer formált először igazi népet belőle, hogy a germán szomszédság jótéteményei, az „európai kultúrfölény" csupán hazugság, a magyarság sohasem szorult Európa jóindulatára; keleti nép vagyunk, kultúránk törzsökös, és mindig is az volt. Ez a gondolat, bizonyos túlzó egyoldalúságait feledve, igaz. Az első és legfőbb nehézséget azonban maga az író támasztotta művével kapcsolatban, mikor nagy indulatában, és a válasz csattanósabbá tétele kedvéért túlméretezte műve terjedelmét. Olyan nagyarányú, méreteiben is impozáns alkotásra gondolt, mely magába ölelte volna a honfoglalás, a kalandozás, a kereszténység fölvételének és első korszakának századait, beleértve e kor művelődését, politikai történetét, s a lelkek tragikus összecsapását is. Ez az elgondolás kétségtelenül nagyszabású, és méltó Kodolányi képességeihez, nem is szólva valódi hivatottságáról a magyarság e sokat vitatott korával kapcsolatban. A nagy lendület azonban már kezdetben elakadt, erről 4^ 84 ^