Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

tagban, Julianus azonban célhoz ér, álma teljesül, megleli magyar feleinket, kiknek létezésében ő hisz egyedül. A mű tartalmi ismertetése ezúttal lényeges, mert csak a felsorolt akadályok szemléltethetik híven Julianus vállalkozásának nagyszerűségét és kockázatait. Az egész mű egyetlen eszme izzásában ég, ez az eszme Györkben, a kisfiúban lángol fel először olthatatlan vággyal, s később, már szerzetes korában annyira hatalmába keríti Julianus testvért, hogy ez irányítja tudatosan minden gondolatát és cselekedetét. Magna Hungária lakói - „a mi ézös feleink" - e földi tereken ugyanazt a gondolatot, azt a legmagasabb ideált testesítik meg, ami minden ember, s különösen a középkori ember szemében, egy más síkon, az örök boldogság, az örök haza fogalmával azonos. Minden nép ismer egy őshazát, egy Boldogok Szigetét, ebbe a földi Paradicsomba, ebbe a meleg anyaölbe vágyik vissza Julianus barát, ki nem ismert édesanyát, s Fejériófiát akarta utánozni. Ez a regény bővelkedik megkapó, sőt megrázó jelenetekben, mi most mégis egy olyan részletet választunk ki és idézünk, mely talán nem szúr szemet a siető olvasónak, de a figyelmes szemlélő számára reveláció: egyszerre derít fényt Julianus jellemére, tudat alatti lelkivilágára, és az író páratlan, intuitív módszerére. Előbbi gondolatunkat kívánjuk ezzel illusztrálni: az édesanyáért síró nosztalgia, a gyermeki vágyak, a mítosz és élet megdöbbentő egységét szimbolizálja az író egy képben, illetve álomban, a megvalósulás küszöbén. A Magna Hungáriába induló Julianus útközben betér szülői házába, s éjszaka fektében álmot lát. Almában megint kisfiú, s a Zengő erdeiben csavarog: „.„Egyre könnyebben, s könnyebben lépdelt fölfelé a hegyre az erdei úton. Körülötte vastag tölgyek emelkedtek, mint oszlopok, s ágaik zúgva borultak össze a feje fölött. Harkály kopácsolt, cinke pittyegett, rigó tilinkózott, sas vijjogott az erdőben, s olyan illatosán hűvös szél áramlott Julianus arcába, mint a patak vize. Egyszer csak óriási hófehér ló bukkant ki a sűrűből. Az avaron feküdt, s fejét fölemelve bámulta Julianust. Félelmes volt a fehér paripa, de Julianus csodálatosképpen úgy érezte, régóta ismeri, s valami közeli kapcsolatban van vele. Hozzá lépkedett, s megállt előtte. A ló ránézett barna, kidülledő szemével, s így szólt: - Siess, mert holnap már mindön hiábavaló. - Mi az, ami hiábavaló? - kérdezte Julianus csodálkozva. - Tudod, hogy engöm megöltek, Györki.