Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

mint a halál. Kodolányit a mágikus léleklátás ösztöne vonzza újra meg újra gyermekségének vidékeire - ahogy mindnyájan visszajárunk képzeletünkben azokra a helyekre, hova első örömeink hívogatnak: az első gyermekkori játszótárs, az első kedves -, oda, hol először voltunk boldogok, s először ismertük meg a szenvedést is. Az író azonban protestál a sors és idő parancsai ellen, nem nyugszik bele a változhatatlanba, hanem ugyanazzal az igéző művészettel, mint az ormánsági népbe, lelket lehel megint a gyermekbe, s regények során vezeti keresztül, szerető és kutató szemmel. Ezek a regények - Szakadékok, Akik nem tudnak szeretni, Feketevíz - természetesen nemcsak a gyermeket rajzolják sajátos és eredeti színben, hanem családját, barátait, szerelmeit is. A gyermek szerelmeit. Kevés, „hozzá nem illő" barátját, s a szülők szörnyű családi életét. De lélek- és társadalomrajz mind csak arra szolgál, hogy semmi se zavarja, ellenkezőleg, növelje a gyermeknek és környezetének realitását. Az emlékregények írójának tollát ugyanaz a szándék vezeti, ami az Ormánságot jellemezte: öntudatos és önérzetes szembefordulás a kor és a környezet hazugságaival és álnokságaival. Bármennyire meglepő is a gondolat, hogy a gyermek ugyanolyan tudatossággal vizsgálja a maga és övéi életét, mint a felnőtt író, s éppoly élesen és határozottan ítéljen fölöttük, mégsem lephet meg igazán senkit az eddig mondottak után, ha a művekben valóban ezt tapasztalja. A hideg megfigyelő, a kritikus és moralista csak tudásban és tapasztalásban fejlődött az évek során, az igazságtalanságra ugyanazzal a heves fájdalommal reagált, mint annakidején a gyermek, „ha bántották vélt igazában". * * * Első budapesti éveinek kétségbeejtő emberi és írói nyomorát tárja fel a gorkiji keserűséggel és tárgyilagossággal megírt Tavaszi fagy. Ebben a könyvben - e nemben talán az egyetlen Kodolányi művei között - nincs semmi költészet, semmi érzelmi szemhatár, még szűk, szomorúan csonka embersége is végső soron csupa embertelenségből tevődik össze. Az élet, az irodalom és a politika hajótöröttjei és kizsákmányoltjai sodródnak itt előttünk lapról lapra, fejezetről fejezetre. A humánum jelenlétét csak két kétes emberi indulat jelzi: a kétségbeesés és a gyűlölet. Kétségbeesés a félrelököttség, a megvertség, a reménytelenség miatt, és gyűlölet a kizsákmányolók, a pöffeszkedők, a jóllakottak, megérkezettek ellen. A csapdába esett nemes vad, az