Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

elbukott törekvő, a becsapott és kicsúfolt idealista elkeseredése és gyűlölete lobog benne - nem az égig - csak a kávéház és hónaposszoba mennyezetéig. Minden keserű ebben a könyvben: az olcsó cigaretták füstje, a hitelbe megivott kávék íze, az írótársakkal folytatott meddő viták, a hideglelős szegénység és a gazdagok komiszsága, a széttaposott cipők és csatakos utcák, a házasság és a szerelem, a pincérek és a nők, a rajongók és a cinikusok, a költészet és a politika, minden, minden. És a mélyén ott szűköl, jajgat és átkozódik az elgáncsolt, kijátszott, tönkretett fiatalember örökös néma vagy hangos kiáltása: mire való az egész, mire való az élet, a jóság, a bűn, a szenny és a gonoszság, mire való az egész ostoba, értelmetlen körforgás? A céltalan, buta teher alatt nemcsak szíve és akarata roppan kis híján derékba, hanem igazságérzete is meginog, s vad dühvel támad feleségére, a szerencsétlen asszonyra, pedig a szegény teremtés mindent elkövet, hogy életüket úgy-ahogy felszínen tartsa. Ezek a féktelen, gyilkos, megalázó és kegyetlen viták és összecsapások a regény legmegrendítőbb lapjai. A nyomor, a fizikai züllés önkívületében minden gát elszakad, s a lelkek meztelenül viaskodnak egymással életre-halálra. A könyv természetesen vádirat is, vádolja az akkori politikai rendet, a rend képviselőit és támaszait, a hazug, gyáva, simanyelvű lakájirodalmat, általában mindent és mindenkit, a vád azonban igaz, meggyőző és őszinte. Ebben a könyvben mintha mindig éjszaka lenne: midig süvít a szél, és tintafekete eső csurog. Stílusa is ilyen: rideg, csüggedt és tárgyilagos. Emberibb, bár lényegében éppen ily vigasztalan atmoszférát lehel a Szakadékok. Hőse ő maga, tíz-tizenkét esztendős korában, csöndes kisdiák, Nyilas Misi pécsi rokona. Ha a Tavaszi fagy alaphangulata a keserűség, a Szakadékok lapjairól végtelen csend árad felénk, a megnyilatkozni még alig tudó, félszeg és félénk gyermeki lélek csöndje. De csendet áraszt a környezet is, az eseménytelen kisvárosi élet csöndjét, keskeny utcáival, öreg házaival, homályos, szűk udvaraival, kevés beszédű lakóival. Sokan megírták már a természetes környezetéből kiszakadt ember, a Déraciné történetét. Ezek a könyvek azonban mind felnőttekről szólnak, s a felnőtt sorsában, bármilyen szomorú és tragikus is, mindig van valami kiegyenlítő elem: maga a küzdelem, az élet, az a bizonyosság, hogy ha egyenlőtlenül is, kettőn áll a vásár. A gyermek azonban csak szenvedni tud, s ki tartja számon egy gyermek szenvedéseit? Különösen, ha ez a szenvedés nem kézzel fogható tényekben jelentkezik, hanem belül, a lélek mélyén üt tanyát, abban a fájó, kísérteties félhomályban, melyben még félig csecsemőkori vágyak, a kisgyermek kielégítetlen, síró