Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

Sors és egyéniség dialektikus küzdelméből születik majd a szemünk előtt egy nagyszabású írói személyiség. Súlyosan tévednénk, ha azt hinnők, hogy ez a makacs önelemzés, a túlzott egocentria, vagy a művészek közt oly gyakori exhibicionizmus stílusos kendőzése csupán. Ha így volna, a világirodalom legnagyobbjait kellene elmarasztalnunk. Goethe szinte mániákusan gyűjtötte a saját életét dokumentáló legapróbb forgácsokat is, s költői önéletrajzba fogott meglepően széles alapon. Kodolányi nagy kortársa, Thomas Mann meg éppenséggel a művészi önelemzés sorozatos példáit nyújtotta. (Buddenbrooks, Tonio Kroger, Der Tod in Venedig, egy sereg önvallomás stb.) Már most, ha ennek az önvizsgáló szenvedélynek további aspektusait kutatjuk, könnyűszerrel megállapíthatjuk, hogy Kodolányi három irányban is művei: először gyermekkorát eleveníti meg, azután írói pályája fontosabb állomásait, eseményeit rögzíti meg, gyakran valahol a napló és a riport határán (Suomi, Zárt tárgyalás stb.), végül a nagy történelmi regényekben, s különösen az Örök Testamentum köteteiben lépésről lépésre megszabadul egyéniségének nyűgeitől és korlátaitól, s már csak a lélek szibillai hangja cseng, egyre tisztábban és megragadóbban. A nemrég még eleven és fájdalmas gyermekkori élmények nyomában ugyanazzal a fürkésző, átható tekintettel kutatta lényének örök vonásait, ahogy egész életében a benne és körülötte növő titkokat ostromolta. Mert az Én és a Világ rejtelmei szakadatlanul növekednek lelkünkben, halálunk pillanatáig, ekkor már egész az égig érnek, hogy végül majd a megismerés egyetlen, időtlen pillanatában megvilágosodjanak, s menten párává oszoljanak. Ezért a teljes tudást csak az birtokolja, aki „átlépett a Halál kapuján", s hányan érik el ezt közülünk még életükben? A kezdet és a vég azonban egy: jól sejti és tudja az író, a művész, a bölcs, hogy ez a végső tudás ott lappang a kezdetnél is, s a gyermeki lélek éppúgy a titok kapuja lehet, mint ama másik kapu. Az élet nagy tényei, sűrített pillanatai intenzitásukkal válnak ki a hétköznapi dolgok szürke tömegéből. Ezek között első helyen áll a halál. („Verse, Fame ant Beauty are intense indeed, but Death intenser" - mondja Keats gyönyörűen, tárgyilagos tömörséggel). A halál a legintenzívebb. De éppoly intenzív lehet a gyermekkor is, mindnyájunk gyermekkora, ha később, fejlettebb logikánkkal, tapasztalatunkkal újra átélhetnénk gyermekségünket, minden törékeny bánatával, finom izgalmaival, szűzi revelációival együtt, - egészen bizonyos, hogy közelebb jutnánk a titkok megfejtéséhez. Ezért a gyermeki lélek, a költő saját gyermekkora a művészetnek éppoly örök, kimeríthetetlen ihletforrása,