Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

tos területen, az irodalomban, kutatta ezt a végső soron megismerhetetlen, de a megismerésre egyedül érdemes tárgyat, a titkok titkát: önmagát, az embert. Azzal kezdte, amivel minden ember kezdődik: gyermekkorával. De nemcsak hús-vér valóságát, szűkebb egyéniségét akarta megismerni, hanem tágabb értelemben vett személyiségét is: a fajtát, a gyökeret, melyből élete eredt, a családot, a rokont, a barátot, a népet, a népi múltat, s valamennyi nép közös múltját, a népek vezetőit és atyáit, kik még Istennel beszéltek, s ismerték az ember titkát, az ember igazi származását. Mindent tudni akart magáról, nem elégedett meg a bárki számára elérhető hétköznappal, hanem lelke mélyén az ünnepet kereste, a nagy, ősi, ünnepi, misztikus egyesülést a fajával, minden fajjal, az emberiséggel, s a választott nagyok révén magával Istennel is. S ez nehéz feladat volt, nagyon-nagyon nehéz. Nem azért volt nehéz, mert rengeteg tudást, türelmet, csalódást, hitet és rajongást emésztett fel, hanem elsősorban azért volt nehéz, mert a sima, széles út helyett - az akadálytalan hódítás, a világ tapsai közt megfutott pálya helyett - a másik, hasonlíthatatlanul rögösebb, fárasztóbb, verejtékesebb, gyötrelmesebb, gyakran kétségbeejtő utat kellett megjárnia: önmaga szakadékos mélységeibe, sötét tárnáiba, minden dogmatikus és festett pokloknál iszonytatóbb poklaiba kellett alászállnia. A megismerés harc, és Kodolányi élete szüntelen harc, szakadatlan ellenségeskedés közepette zajlott. A megismerés áldozat is, mert a céltalan és gondtalan élet öröme helyett a fehéren izzó öntudat égető parancsát, éber lelkiismeretet, kínzó becsvágyat - az igazit! - és örök nyugtalanságot kapunk cserébe. Módosítanunk kell tehát Várkonyi Nándornak egy különben helyes megállapítását (Kodolányi János című írásában. Sorsunk. 1941. - Ez máig a legjobb tanulmány Kodolányiról.), hogy tudniillik az első önéletrajzi regények csupán irodalmi-lélektani feloldásai a méltatlan szenvedésekkel teli gyermekkor defektusainak. Ez bizonyára igaz, de tagadhatatlan, hogy jóval többről van itt szó. Gondoljunk ismét a bevezetőben említett sorsrendelte áldozatos életre, s gondoljunk még inkább az első önéletrajzi művek folytatására, azaz a teljes életműre. Kodolányi középkori magyar inkarnációja, Julianus éppúgy magán viseli az író jól ismert vonásait, mint Utnapistim, Gilgames, Mósze. (Ez utóbbiakat Várkonyi cikkének megírásakor természetesen még nem ismerhette). A tékozló fiú Júdása szintén. Kodolányi teljes írói oeuvre-jével bizonyíthatjuk tehát, hogy az első emlékregényekben nemcsak egy múló s kielégíthető lelki szükséglet irodalmi vetületét láthatjuk, hanem egy életre szóló vállalkozás kezdetének vagyunk tanúi.