Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

ságát önmaga előtt is érthetőbbé tegyék, küzdelmes esztendőit újból átélje, művészetének eszközeivel ábrázolja, más szóval, élményeinek nyers tömegét egy magasabb rendű logika elvei szerint rendezze, megtisztítsa, életművé avassa. Harmadik sajátságuk, hogy regényírói tehetsége már legelső munkáiban teljes fegyverzetben jelenik meg, s színvonalbeli különbségeket, kisebb ingadozásokat nem tekintve, végig nem tapasztalunk. Első nagy történelmi regényének, A vas fiainak, az addigi terméshez képest hatalmas szintkülönbsége jelzi majd ezen a téren az első jelentős változást. A legfontosabb mégis az önéletrajzi jelleg. Kodolányi csaknem minden kiváló alkotása önéletírás. Mereven általánosítani természetesen nem lehet. A vas fiait és Emese álmának két kötetét ezúttal mellőzhetjük. Ha úgy tetszik, a Boldog Margitot is. Önéletrajzi művek azonban, most mindegy, hogy valóságosan vagy virtuálisan (ez talán még több), a következők: Tavaszi fagy, Szakadékok, Futótűz, Akik nem tudnak szeretni, Feketevíz, Julianus barát, Süllyedő világ, Boldog békeidők, Suomi, Zárt tárgyalás, Arvijärventaus, Utóhang, Vízöntő, Új ég, új föld, A tékozló fiú, Jíz égő csipkebokor. Vagyis éppen azok a művek, melyekből Kodolányi életművének gerince hiánytalanul megrajzolható. Egyúttal legjobb, művészi szempontból is legigényesebb írásai. Személyiségének, tehát nemcsak egyéniségének kifejtése, magyarázása, megértetése Kodolányi egyik legfőbb, ha ugyan nem legfontosabb írói törekvése. Mit jelent ez? „Höchstes Glück der Erdenkinder sei nur die Persönlichkeit" - énekelte ércesen zengő, büszke axiómában Goethe, tehát olyan költő, ki minden emberi mű önéletrajzi jellegével meglehetősen tisztában volt. „Ehrfrucht vor sich selbst" - ezt a jellemzést is ő kísérelte meg az önéletrajzot író ember attitűdjének megragadására. Talán vita nélkül elfogadhatjuk mindkét mondását, hiszen evidenciájuk, legalábbis számunkra, nyilvánvaló. Az ember személyiségén természetesen a teljes embert értjük, a Természet nagy unikumát, egyetlen titkát vagy problémáját sem sikkasztva el a meghatározásból. Ilyen értelemben az ember számára nem lehet szebb és nehezebb feladat, mint önmagának megértése, kifejezése. Aki önmagában mindent, Istent is megtalálja, részesévé válik a legfőbb emberi boldogságnak („Höchstes Glück der Erdenkinder"), s minél kevésbé ismeri az ember önmagát, annál tökéletlenebb, szerencsétlenebb. A „gnóthi szeauton" görög igéje nemcsak kedélyes életbölcsesség, hanem minden igazság kezdete, minden misztika alapvető tanítása. Kodolányi egész életében nem tett mást, mint a számára kijelölt sajá-