Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

gesztő, bármily sötét volt is az a kép, amit egy éles szemű művésznek mindenképpen meg kellett látnia, az optimizmus teljes hiányát, sőt ennek ellenkezőjét, a reménytelenség kultuszát mégsem magyarázza. A magányos ember sorsa lehet reménytelen, egész népeké soha. Az ifjú Kodolányi ez időben csak önmagában hitt, egocentriája ekkor a legerősebb, mert minden gondolata és képzete a maga zárt szemhatárú birodalmának szülötte és önkéntelen foglya. Saját nyomorúságát siratja a pusztuló nép sorsában, s mert ebből a belső pokolból nem vezet út a magasba, hanem mindig lefelé, mindig mélyebb és sötétebb szakadékokba. Kodolányi pokoljárása születésével kezdődött, s most születő műveivel még inkább elmélyül, túlnő egyéniségének zárt keretein, egyetemes igényekkel lép fel, s az egyetemes Végzet kiáltásává erősödik. Az első világháború után jelentkező „depressziós válság"-nak nevezett állapot mely valójában nem volt más, mint a leendő újjászületés előestéjén halálba rohanó Európa pillanatnyi megtorpanása a bűn és a nyomor rémképei előtt - izgatott szavú hírnököt, jóst és ostorozót talált a tragikus sorsú Kodolányiban. 0 is, akárcsak Európa, egy pyrrhusi győzelemmel a háta mögött, lázasan kereste az élethez vezető utat, de csak halált látott maga körül, tompa kétségbeesést és pusztulást. S mert ő is, mint sokan mások, türelmetlenségében a legelső, keze ügyébe eső szalmaszál után kapott, megelégedett a tüneti kezeléssel és szocialistává lett. Azzá tette - az előbb említett okon kívül - szenvedélyes igazságszeretete, valóságérzéke, nem mindennapi társadalomtudományi műveltsége is. De már akkor sem tetszett a szocializmus bürokratáinak, s mert szerette és ismerte a népet, fasisztának bélyegezték. Kodolányi ebben az időben kommunista volt, de József Attila is az volt. Ez nem csupán a fiatal nemzedék tájékozatlanságára vall, hanem világos bizonyítéka az akkori uralkodó körök tehetetlenségének, sőt rosszindulatának is, mert ezt valóban meg kellett utálnia minden tiszta fejű és tiszta szívű magyarnak. József Attila „tiszta szívvel" akár embert is ölt volna, s ez a jogos düh és felháborodás vitte földalatti politikai tavernákba a jót akaró, de a jót rossz helyen kereső tehetségeket. Kodolányi, kiben sors, jellem és szemléletmód megbonthatatlan egységet alkotott, már pályája kezdetén, feladatához híven, vállalta és átélte mindazt a keserűséget, fájdalmat és kétségbeesést, ami kortársait emésztette. S mert népének nem álprófétája, hanem minden ízében szenvedő hőse volt, szépítgetés és mentegetőzés nélkül tette, amit tennie kellett. Ha voltak is idillikus tapasztalatai a falusi nép életéről, nem idillekkel jelentkezett az irodalomban, hanem nyers brutalitással, szégyenkező dühvel kereste, nem, ker-