Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

gette az igazságot: - s ha egyszer utolérte, nem eresztette el többé, drámai erővel szembesítette a bűnnel, a gyalázattal. Nem naturalizmus volt ez, az izmusokhoz sohasem volt érzéke, az olcsó hatásokat megvetette, és egyáltalán került az irodalomban minden öncélúságot, hanem valóságlátás és kíméletlenség egyedül rá jellemző ötvözete. Ha kapott és fogadott is el hatásokat Móricztól, Szabó Dezsőtől, egy világ választja el ezektől az íróktól. Móricz nehézkes, zsíros parasztromantikája, túlfinomult idegzetének és vaskos józanságának megdöbbentő ellentéte és kapcsolata ugyanabban az emberben éppolyan messze van tőle, mint Szabó Dezső önmagát karikírozó, részeg látomásokban tobzódó, ízléstelen bálványimádása./l magyar parasztság életéről igaz és hű képet először a fiatal Kodolányi adott ormánsági regényeiben, s ezek a művek külső és belső igazság, forma és tartalom tekintetében egyként állják a próbát. Mert nemcsak egy józan és biztos ítéletű művész munkái, hanem bennük az írónak és a tárgynak, az alkotónak és anyagának oly szoros összeforrottságát, azonosságát találjuk meg, hogy a hűség, a megfelelés problémája tulajdonképpen már fel sem vethető. S itt elsősorban nem arra gondolunk, amire ilyenkor általában gondolni szokás: az átélés, a tökéletes megelevenítés művészetére, hanem valami mélyebb, ősibb, természetibb, borzongatóbb közelségre, illetve azonosságra. Ahogyan veszély idején az állatok közösségében megfigyelhető ez a feltétlen, testet a testhez kötő egymásrautaltság, vagy ahogy régi népek mondáiban válságos harcok pillanataiban megjelennek az ősök lelkei, s ők, az immár örökkön élők, oly hévvel vetik magukat a küzdelembe, hogy egy testté válnak a harcosokkal, s nekik is vérük hullik, akár a halandóknak. A fiatal író, bár még soká nem mondja ki, de azért nagyon jól tudja, hogy a sorstól örökbekapott legfőbb feladata halhatatlan lelkének megmentése, s tudja azt is, hogy neki kell majdan megmutatnia a megváltás egyetlen lehetséges útját, tehát máris egy isteni világ birtokosa, most mégis leszáll övéihez, és legelöl forgatja a kardot. Az ember nem üdvözülhet másként, csak embertársai között, s csak úgy, ha szereti őket, s ha a népet elnyelte a Sötétség, vele bujdosik a sötétben, s ha megpillantotta a világosságot, elsőnek kiáltja: „Világosság!" Ez a sejtelmes szándék, ez az akaratlan akarat, ez a tudás adja tollának azt az erőt és biztonságot, amit valamennyi írásában - első sorától az utolsóig - észrevesz minden olvasója. Első budapesti éveinek vigasztalan nyomorában úgy sugárzik fel előtte az ormánsági falu képe, mit egy szebb, emberibb világ lehetősége, reménysége. A sötét, riasztó színek helyett valami paradicsomi fényt vél fölfedezni