Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

gadása, visszautasító gesztusa nyilatkozik meg az apa mozdulatában, amikor felemelt karjával az ajtóra mutat. Kodolányi János minden cselekedete, minden írói megnyilatkozása jelképesjelentőségű. Egy egész kort, egy egész nemzedéket képvisel. Akkor is, most is. Mindent vállalnia kell, mások helyett és másokért. Mert ő a kiválasztott, a sacrosanctus. És még egyet. Ez a nemzedékváltás nem volt olyan közönséges „apák és fiúk" harca, amilyen számtalan akad a történelemben. Hogy mit képviselt Kodolányi János, csak ma derül ki igazán, legújabb munkáiban. Az „Új Eget" és „Új Földet" képviselte, olyan világot, mely csak egy új Vízözön után születhetik meg. Nem közönséges nemzedékváltásról, hanem gyökeres szakításról van szó, mely mértéktelenül megnöveli a szembenálló felek erejét, arányaikat emberfölöttire növeli: kozmikus jelenség, csillagok harca egymás ellen. Mindez felülmúlja egyetlen ember erejét, és ha egyetlen ember vállalkozik rá, nem is végződhetik másként, csak pusztulással. Ahogy valóban azzal is végződött. A fiú elbukott, a temetőkertben megölte magát. De mert nem a saját akaratából cselekedett, hanem sorsa rendeléséből, a Sors, mely szimbolikusan a halálba vitte, éppen olyan jelképesen meg is mentette a haláltól, és megint útjára bocsátotta, hogy majdan ő legyen az első, ki meghozza az embereknek az Új Ég és Új Föld üzenetét. A két Kodolányi szívós és kegyetlen harca drámai feszültséggel járt attól a pillanattól fogva, hogy a fiúban önálló gondolatok és érzelmek támadtak, tehát már kora gyermeksége óta ez természetes. Tragikussá azonban akkor mélyül ellenséges viszonyuk, amikor a fiatalembert már nem csupán homályos ösztönei és kamaszos ellenkezése fordítja szembe apjával, hanem amikor géniusza önálló, sajátos életforma teremtésére ösztökéli. Ebben a pillanatban hatalmas fölénye - a magasabb célok érdekében cselekvő ember fölénye nyilvánvalóvá válik a tehetetlen, cselekvésre képtelen, elvakult szülő szemében is. Megalázottság, düh, féltékenység tombol az apában, miközben a fiú kétségbeesését és ellenállását a végsőkig feszíti fanatikus hite önmagában, és kegyetlen, céltudatos akarata, melyet az apa puszta gőgre és cinizmusra magyaráz. Nem veszi, nem veheti észre, hogy mindezt éppen az ő lehetetlen nevelési módszere fejlesztette ki a fiúban. Egyébként meglepő, hogy mennyire hasonlítanak egymáshoz. Halálukig ragaszkodnak az igazsághoz, a maguk igazához. S mikor e két igazság szembekerül egymással, az apa a fiút akarja megölni, a fiú - romantikusabb, tehát radikálisabb lévén - önmagát. A két küzdő fél közül kétségtelenül a fiatalabb a rokonszenvesebb, a mozgékonyabb. 0 a kez-