Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

ban, de most egy egész kis társadalom közepébe csöppen, sőt kénytelen-kelletlen, belesodródik a felnőttek ügyes-bajos dolgaiba is. Kosztosdiák egy kispolgári családban. Nem élheti a maga életét, akarva, nem akarva kellemetlen, sőt fájdalmas események tanúja lesz. És szerelmes, mint mindig. Egy házukban lakó kislányba szerelmes. Ha rágondol, „még ma is elönti a forróság". Bizonyos, hogy meglepően korán érett. Már évek óta kíváncsiság gyötri a szerelmi élet titkai iránt. Tudni szeretne olyan dolgokat, melyek iránt az ő korában még nem szokás érdeklődni. Szembeszökő, hogy nemcsak értelmi képességei fejlődnek túlságosan gyorsan, hanem érzelmi élete is csodálatosan fejlett. E kettő, persze, egy tőről fakad: a lélek bontakozik ki olyan hamarsággal, hogy szinte betegesnek tetszik. Közönséges mértékkel mérve, az is. De mindig a kivételeknek van igazuk, sohasem az átlagnak. A géniusznak köszönhetjük a törvényt, -az átlagnak a szabályt. A szabályszerű, hogy sohasem történik semmi rendkívüli. Csak aminek éppen történnie kell, a maga idejében. A törvény ellenben akkor és ott nyilatkozik meg a legmerészebben, ahol legszabadabban teheti: a finom ösztönű gyermekben. A lélek érése és fejlődése a lélek erotikája. Ez a lelki erotika könnyen testivé változik, mert az ember lénye egy és oszthatatlan. Dante kilencéves korában pillantja meg először Beatricét, és nyomban felkiált: „Ecce deus, fortior me, qui deminabitur mihi!" Ennek a szenvedélynek igazi nagyságát az Isteni Színjáték igazolja. Goethe még szintén gyermek, talán tizennégy esztendős, mikor az a leány ejti rabul, kit önéletrajzában Gretchennek nevez. De a Faust hősnőjét is Gretchennek hívják. A kis Kodolányi tehát szeret, őt azonban nem szeretik. Úgy szenved, mint egy felnőtt, sőt jobban: ahogy csak egy gyermek tud szenvedni. Kis idealista, ki a szerelmet szereti, a szerelem azonban nem szereti őt viszont. Testetlen, „homályos bánat", rajongás és elhagyatottság, végtelen álmodozások, s a korai halál sejtelme és félelme. Gyermeki halál az ábrándok ködében! Mikor is élhetnénk át szebben és teljesebben az elmúlás fájdalmát és költészetét, mint tizenhárom-tizennégy éves korunkban, mikor mindörökre meghal jobbik részünk, a gyermek, s lassan-lassan megszületik a zavaros, az új: a férfi, gyötrő öntudatával és meddő kötelességeivel. Az iskolából hazavágyódik, az otthon poklából vissza a városba. Nem leli helyét, nincs nyugalma. Pécs az ő „szenvedéseinek városa". Nemcsak lelki szenvedések várnak reá, hanem fiatal testét is meggyötri az az egész életére szóló betegség, mely ebben az időben veszélyes fordulóhoz érkezett. Achil-