Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

les-in zsugorodása van, édesanyjától örökölte, s ezekben az években már alig tud járni. A betegséget nem méltatták komoly figyelemre; apja „ólomma­dár"-nak csúfolta, azért, hogy a baját felismerjék és idejében gyógyítsák, sen­ki sem tett egy lépést sem. Pécsett, néhány év múlva, már riasztó tünetek jelentkeztek, a szakorvos véleménye: operálni kell. A műtét nem hoz teljes gyógyulást, igazi eredményt nem tudnak elérni. Ettől fogva mindig bottal jár. Volt-e, s ha igen, milyen hatással volt életére ez a testi fogyatkozása? Amilyen oktalanság volna tagadni ezt a hatást, olyan túlzás lenne különös je­lentőséget tulajdonítani neki. Kétségtelenül nagy mértékben megnehezítette szabad mozgását a világban, keserves nehézségeket okozhatott olyan körül­mények között, melyek ép embert is próbára tesznek, és bizonyára teherként nehezedett rá abban az áldatlan tülekvésben, amit a mi civilizált korunkban a létért való harcnak neveznek. Teher volt, nem csapás. Egy nehézséggel, egy akadállyal, egy megpróbáltatással több, de nem volt végzetes. Más embert ta­lán elkeserített, sötét lelki szakadékokba taszított volna, ő azonban mindezt legyőzte. Erősebb volt. A figyelmes olvasó észre fogja venni műveiben, me­lyek azok a helyzetek, alakok, alig titkolt álmok és kívánságok, melyek csak testi hibával magyarázhatók. Ezek a helyek gyakran vallomásszerűek, Júdás alakjai tékozló fiúban pedig valósággal megvilágosító. Hogy önérzetét, lelki erőit milyen mértékben csökkentette vagy növel­te, ugyancsak meddő kérdésnek tetszik. Minden határozott felelet csak szab­ványos vagy bizonyíthatatlan feltevés lenne. Ahol beteges elváltozásnak nyo­ma sincs, ahol a képességek, vágyak és indulatok, és ezek hőfoka természete­sen magyarázható más, lényegesen fontosabb alkati és jellembeli tulajdonsá­gokkal, ott ilyen irányú komoly kutatásnak értelme nincs. Különösen, ha a lé­lek erősebb, mint a test. Ha a jó legyőzi a rosszat. Ha a hiány sarkallja ugyan a becsvágyat, de hírből sem ismeri az irigységet, a gyűlöletet. Ez az önérzet sokkal mélyebb, sokkal tüzesebb forrásokból táplálkozott. Szenvedélyes igazságérzete tette lázadóvá, az igazságtalanság vérig sértette. Említettük, hogy a pécsi reáliskola tanáraival rossz viszonyban volt. Nem ne­vezhetjük jó diáknak, a szó hivatalos értelmében, ez igaz. De nem éppen ez az iskola szegte-e nyakát minden igazán komoly igyekezetnek, becsületes tu­dásvágynak? Ezt az iskolát csak megvetni és kerülni lehetett. Vagy egy dere­kas botrány után faképnél hagyni. Az utóbbi történt. Már nagydiák, amikor a botrány kirobban. A mennyiségtan tanára azzal vádolja, hogy egy dolgozatát, melyet nagy igyekezettel, önállóan oldott meg, mástól lopta. Sértett önérzete,

Next

/
Oldalképek
Tartalom