Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)
les-in zsugorodása van, édesanyjától örökölte, s ezekben az években már alig tud járni. A betegséget nem méltatták komoly figyelemre; apja „ólommadár"-nak csúfolta, azért, hogy a baját felismerjék és idejében gyógyítsák, senki sem tett egy lépést sem. Pécsett, néhány év múlva, már riasztó tünetek jelentkeztek, a szakorvos véleménye: operálni kell. A műtét nem hoz teljes gyógyulást, igazi eredményt nem tudnak elérni. Ettől fogva mindig bottal jár. Volt-e, s ha igen, milyen hatással volt életére ez a testi fogyatkozása? Amilyen oktalanság volna tagadni ezt a hatást, olyan túlzás lenne különös jelentőséget tulajdonítani neki. Kétségtelenül nagy mértékben megnehezítette szabad mozgását a világban, keserves nehézségeket okozhatott olyan körülmények között, melyek ép embert is próbára tesznek, és bizonyára teherként nehezedett rá abban az áldatlan tülekvésben, amit a mi civilizált korunkban a létért való harcnak neveznek. Teher volt, nem csapás. Egy nehézséggel, egy akadállyal, egy megpróbáltatással több, de nem volt végzetes. Más embert talán elkeserített, sötét lelki szakadékokba taszított volna, ő azonban mindezt legyőzte. Erősebb volt. A figyelmes olvasó észre fogja venni műveiben, melyek azok a helyzetek, alakok, alig titkolt álmok és kívánságok, melyek csak testi hibával magyarázhatók. Ezek a helyek gyakran vallomásszerűek, Júdás alakjai tékozló fiúban pedig valósággal megvilágosító. Hogy önérzetét, lelki erőit milyen mértékben csökkentette vagy növelte, ugyancsak meddő kérdésnek tetszik. Minden határozott felelet csak szabványos vagy bizonyíthatatlan feltevés lenne. Ahol beteges elváltozásnak nyoma sincs, ahol a képességek, vágyak és indulatok, és ezek hőfoka természetesen magyarázható más, lényegesen fontosabb alkati és jellembeli tulajdonságokkal, ott ilyen irányú komoly kutatásnak értelme nincs. Különösen, ha a lélek erősebb, mint a test. Ha a jó legyőzi a rosszat. Ha a hiány sarkallja ugyan a becsvágyat, de hírből sem ismeri az irigységet, a gyűlöletet. Ez az önérzet sokkal mélyebb, sokkal tüzesebb forrásokból táplálkozott. Szenvedélyes igazságérzete tette lázadóvá, az igazságtalanság vérig sértette. Említettük, hogy a pécsi reáliskola tanáraival rossz viszonyban volt. Nem nevezhetjük jó diáknak, a szó hivatalos értelmében, ez igaz. De nem éppen ez az iskola szegte-e nyakát minden igazán komoly igyekezetnek, becsületes tudásvágynak? Ezt az iskolát csak megvetni és kerülni lehetett. Vagy egy derekas botrány után faképnél hagyni. Az utóbbi történt. Már nagydiák, amikor a botrány kirobban. A mennyiségtan tanára azzal vádolja, hogy egy dolgozatát, melyet nagy igyekezettel, önállóan oldott meg, mástól lopta. Sértett önérzete,