Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

lításunk mellett, ezek a fejezetek jók, sőt kitűnőek, mert így, ahogy vannak, elfogadhatók, meggyőzőek, megokoltak, művésziek, tehát igazak. A részleteken talán tűnődhetünk; valóban ismerték-e az egyiptomiak a heliocentrikus világképet, valóban keresztre feszítették-e a beavatandókat? - mindez nem változtat az általános benyomáson, mely hatalmas, sőt lenyűgöző. Ilyen látomása az újkori Európa egyetlen írójának sem volt még, a középkor és a barokk nagy látnokaihoz kellene visszatérnünk, ha ősöket keresnénk. Kodolányi még tovább megy: egy íratlan tudományt és elfeledett hagyományt kodifikál, mintegy kézikönyvszerűen, hozzáférhetővé teszi bármelyik értelmesebb olvasó számára. Avatottsága az ezoterikus tudományokban vitathatatlan, tárgyi ismeretek dolgában is alighanem versenytárs nélkül áll. Néha már úgy érezzük, olyan tudományt profanizál, melynek jobb lett volna rejtekben maradnia, hiszen kezdetben ilyennek is szánták - és nem hiába. „Werke des Geistes und der Kunst sind für den Pöbel nicht da." Mósze tartózkodása Jethro házában, házassága Cipporával és első találkozása az Úrral, a regény második magaslati pontja. Az első kötet mintha harsonára lenne hangszerelve, minden ünnepélyesebb, nagyméretű, méltóságos és messzire hangzó. A második kötet csendesebb, emberibb, csevegőbb, sőt idillikusabb. Ebben inkább azzal a Mószéval ismerkedünk, ki elsősorban ember volt, társaságban és társadalomban élt, férj volt és családapa; ezt a patriarchális életformát Kodolányi nem kevesebb hűséggel és mélységgel ábrázolja, mint a tündöklő nagyvárosok és az udvari körök életét. Sőt, nosztalgiája határozottan az egyszerű, romlatlan emberek körébe vonja, még stílusa is megtisztul, megvidámodik, ha róluk ír, derű ömlik el sorain, mintha hazatalált volna. Hangja néha ilyenkor is ércesebbé, zengőbbé válik: mikor például az ünnep mivoltát fejtegeti, mintha mély harangszó kondulna, az írót fölváltja a költő, és tüstént magasba lendül. Cipporát, ezt a bájos teremtést, különös szeretettel veszi körül. Kissé idealizálja, de éppen ez az eszményítés bizonyítja, hogy Kodolányi személyében is érintve van, nemcsak egyszerűen eszményképet rajzol, hanem saját eszményképét díszíti föl ennyire női erényekkel. A regénynek vannak megrázóbb fejezetei, megindítóbbak azonban nem. Nemcsak Mósze, az író is mennyegzőjét üli, az esküvő előkészületeiben eszményít egy álmot, melynek szépsége és szomorúsága éppen abban rejlik, hogy mindig álom marad. A békét azonban harc követi, a nyugalmat újabb nyugtalanság. Mószéhoz beszél az Úr az égő csipkebokorban, s a választott férfiúnak mennie kell, hogy