Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

figyelemmel kísérik majd az istenek. A földi istenek szemmel láthatóan is: a Legfelsőbb Jóindulat őrködik fölötte, az öreg fáraó ölébe veszi, megcsókolja, családtagnak fogadja. Mószét gyermekkorában Amram héber főpap és felesége neveli, Aharon (a bibliai Áron) tejtestvére; a kisfiút eltéphetetlen szálak fűzik a Gósen földjén élő megtűrt és megvetett idegen fajtához. A főpap jóstehetségű leánya, Miriam, már ekkor megjövendöli, hogy Mósze lesz a legnagyobb héber, megszabadítja népét a szolgaságból, s neve örökké élni fog. A serdülő fiút azonban egyelőre másfelé vezeti sorsa; az udvarba kerül, előkelő nevelést kap, s az új, fiatal uralkodó, Echnaton, testvérévé fogadja. Echnaton az egyiptomi történelem egyik legkülönösebb és legvonzóbb alakja. Gyönge, beteges testben korlátlan szabadságra vágyó, roppant gondolatokat forgató, nemes és önzetlen lélek; ihletett költő, vallási reformját egy jól megszervezett régi világrend makacs ellenállása közben hajtja végre; rajongó, gyermeki szíve megvet minden realitást, olyan mértékben, hogy még híveit is megdöbbenti; ő azonban senkire sem hallgat, csak atyjára, a Napra, kihez gyönyörű himnuszokat ír, és énekel a fáraóval együtt az egész birodalom. Echnaton megdöbbentő, gyakorlatiatlan, az élet valóságával hadilábon álló különc alakja - ez a csupa-lélek ifjú, ez a sápadt, csenevész forradalmár, ez az isteni műkedvelő - egy időre még Mószét is homályba borítja; míg Echnaton szerepel a színen, az író minden részvéte és érdeklődése az övé, s ezt csak helyeselnünk lehet. Ha a még félig gyermek, beavatása előtt álló Mószét Echnatonnal mérte volna össze az író, Mósze okvetlenül nehézkes, képzelethíjas barbárnak tűnt volna a kifinomult, csodálatos rajongó mellett. Az első kötet utolsó fejezetei Mósze beavatásáról szólnak. Ez teljesen Kodolányi leleménye, ábrázolását igen nehéz lenne egykorú dokumentumokkal igazolni. A beavatási rítusok, a nagy Piramis rejtelmei, az egész bonyolult, ezoterikus művelet inkább elképzelésekre, hipotézisekre, intuitív meglátásokra épül, semmint konkrét adatokra. Bizonyosnak csupán a szertartás négy sarkalatos pontja tekinthető: 1. újraszületés; 2. megfeszítés; 3. halál; 4. feltámadás. A tékozló fiú val kapcsolatban beszéltünk az egzakt kutatás szerepéről a regényírásban, egyáltalán a művészi alkotásban, amit ott mondottunk, most újra hangsúlyoznunk kellene. Minden a meggyőzés, a művészi szuggesztió. Elhisszük Kodolányinak, hogy mindez valóban így történt, így kellett történnie, az ellenkezőjéről nincs tudomásunk, az író hatalmában vagyunk. Vitatkozzanak vele a szaktudósok, mi nem vitatkozunk. Ha egy napon kiderülne, hogy Kodolányi az első szótól az utolsóig tévedett, akkor is megmaradnánk ál-