Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

a paloták tündöklése és a sivatagok nyomorúságai, és közöttük az Úr Választott Embere, mint egy szikla, mint valami hegység, ez az ijesztően tökéletes halandó, ki többet élt, tudott, szenvedett, rajongott és munkálkodott, mint korának uralkodói, papjai és hadvezérei együttvéve. Mósze nemcsak törvényhozó, kinek kőtábláihoz korok és végtelen nemzedékek igazodtak, hanem egy darab eleven történelem is, a Kos-korszak megindítója. Összetöri az aranyborjút (bikát), szándékait a történelemben valósítja meg történelmi eszközökkel, sőt, politikai eszközökkel, s éppen azért kezeli fölényesen ezeket az eszközöket, mert tudja, hogy csak eszközök, a cél a törvény, az Úr szolgálata. (Nem értünk viszont egyet Kodolányival abban, hogy Mósze el akarta törölni a rituálét, hogy nemcsak a „bálványokat" akarta megsemmisíteni, hanem még az áldozati szertartásokat is károsaknak ítélte, s csak politikai megfontolások bírták rá, hogy ideig-óráig megtűrje őket. Ilyen modern teológiai eltévelyedések teljesen idegenek ama régi kor felfogásától, s a mai protestáns nézetek visszavetítése a fáraók korába legalábbis naivitás.) Mósze tehát történelmet formáló erő; elsősorban sorsa van, nem „fejlődése", mint különben minden embernek. A fejlődés mechanikus fogalma helyett egyébként is szívesebben beszélünk sorsról, rendeltetésről, elhivatottságról, mert ez, úgy érezzük, valóság; minden más elmúlik az idővel, de a kivételes sorsokban mindig van valami idő fölötti vonás. Már Julianus barát regényét is a hős nem mindennapi sorsa emelte a műfaj átlagpéldányai fölé, Mósze története meg éppen kisiklik minden meghatározásból. Ha a görög sorstragédiák fogalmához nem kapcsolódnék szorosan a verses, mértékes forma, Az Isten Hegyének rokonait először itt kellene keresnünk. Említettük, ebben a műben van valami aiszkhüloszi; a világ nem emberre méretezett nagyságának, rettenetességének közvetlen, drámai átélése és ábrázolása. E könyv minden jelentős alakja hordoz magában egy parányit ezekből a roppant arányokból, ebből a humánumon-túli félelmes valóságból: legtöbbet maga Mósze, ki még életében Hénochként bejárta az üdvözültek lángcsarnokait. Melyek e kivételes sors fontosabb állomásai? Mósze születéséről valóságos himnuszt költ az író; hősök, szabadítók, királyok világrajövetelét ünnepelték így hajdan nagy eposzokban és históriás énekekben. Ezt a mélyen megindító aktust feszült várakozás előzi meg: az anya jól tudja, kinek ad életet, egész lényét természetfölötti sejtelmek és izgalmak töltik el, s mikor végre a fölkelő nap győztesen berobban a szobába és megszületik a Szabadító, érezzük, új irányba fordul a történelem, ennek a gyermeknek minden lépését