Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)
Láthatjuk, Kodolányi nem ragaszkodik betű szerint az íráshoz, s szerencsésen, egyformán elkerüli a spiritualista és materialista túlzók egyoldalúságait. Nem költ hihetetlen meséket, de nem fogadja el például Thomas Mann gyermeteg ötleteit sem. Megoldásai azért is reálisaknak tetszenek, mert meggyőzően tanúskodnak az egykorú egyiptomi, héber és más népek részletes, pontos ismeretéről. Mindig a teljes élet valóságából nőnek ki, szervesen és szükségszerűen. Már több ízben hangsúlyoztuk, s most megismételjük, hogy mikor Kodolányi történelmi ismereteit, s ezzel kapcsolatban ábrázolásának avatottságát emlegetjük, sohasem csak a kor külső, megtanulható történetét, a díszleteket, a rekvizitumokat értjük, hanem azt a lelket is, mely életet varázsol nemcsak a régészetbe, hanem azokba a nehezen meghatározható, jószándékú tudományokba is, melyeket történetbölcseletnek, a népek lélektanának stb. neveznek. Kodolányi műveiben a kor igazi lelke gyakran egy-egy mellékmondatban, egy beszédfordulatban, egy jelentéktelenek tűnő megjegyzésben bukkan fölszínre; voltaképpen megfoghatatlan, a logika eszközeivel nem magyarázható, legföljebb azzal a formulával érzékelhető, amit egyszer már használtunk: az „alkati hitel"-lel, - ezt pedig Kodolányival kapcsolatban egyformán bátran alkalmazhatjuk személyekre is, korokra is. Mósze történetét egy tudós rabbi beszéli el tanítványainak; ez a keretes forma lehetővé teszi, hogy az író az elbeszélés folyamán bármikor megjegyzéseivel kísérhesse a mondottakat, véleményt nyilvánítson minden fontos kérdésben anélkül, hogy megzavarná a történet hangulatát. Ünnepélyes hangú bevezetéssel kezdődik a mű - érzésünk szerint nagyon is ünnepélyesen -, az író torka mintha összeszorulna a feladat nagyszerűsége miatt érzett meghatódottságtól. Ez a fejezet túlságosan tagolt, kimért, majdnem lámpalázas. Ezt valami hangulati reakció követi: a történet laza, színtelen, már-már irodalmiatlan nyelven indul, mint egy gépies-krónikás beszámoló. Aztán egyszerre emelkedettebbé válik a stílus, érezzük az eleven élet lüktetését. Ettől fogva szakadatlan emelkedésnek vagyunk tanúi, három köteten keresztül az utolsó lapig, sőt az utolsó szóig. Kibontakozik előttünk egy rég eltűnt világ minden idegen, csodálatos szépségével és rútságával. Legendásnak tűnő, öreg könyvekből ismert nevek élő alakot öltenek, s annyira közeljönnek hozzánk, hogy szinte tapinthatjuk őket. Városok, tájak, emberek támadnak fel, szenvedélyek, viták, háborúk dúlnak, népek hullámzanak; szokások, erkölcsök, tudományok és vallások forrongnak, mint egy óriás kohóban, fáraók és rabszolgák, zsidók és egyiptomiak, istenek, papok, asszonyok, katonák és tengeri rablók,