Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

hatjuk - sikertelen próbálkozásokhoz. A tárgy megértésében és feldolgozásában egyetlen rokona, sőt társa, az olasz renaissance lángelméje: az a megdöbbentő, lenyűgöző hatású szobormű, mely II. Gyula pápa síremlékére készült, és Rómában található, a „San Pietro in Vincoli"-ban, egyedül méltó az összehasonlításra, sőt nekünk úgy tetszik, ez a szobor a regény legjobb illusztrációja, Kodolányi műve pedig mindennél jobban megérteti velünk a másik mester alkotását. Ez a regény, Az Isten Hegye, Kodolányi János munkásságának nemcsak ez idő szerinti végső állomása, hanem teljesítményeinek csúcsa, betetőződése is; benne megvalósította önmagának leghívebb, legteljesebb kifejezését, s olyan eszmét adott a világnak, mely, meggyőződésünk szerint, nem múlik el korunkkal. Mi ez az eszme? A tudós rabbi helyesen látja meg és hangsúlyozza mindvégig, hogy Mósze megtalálta és kijelölte „az utat visszafelé": az Ősforráshoz, atyáink igazságához, az első Kinyilatkoztatáshoz, a láthatatlan, egyetlen és örökkévaló (nem a teremtett és teremtő, hanem a megnevezhetetlen és semmilyen dimenzióba nem szűkíthető) Úrhoz. A Cél nem a jövőben van, hanem a múltban, helyesebben, az örök jelenben, az időfelettiben, nem lenn, hanem fenn, nem az anyagban, hanem a Szellemben, nem a testben, hanem a lélekben, nem a szóban, hanem a gondolatban, nem a kifejezhetőben, hanem a kimondhatatlanban. Mószéhoz „szólott az Úr", és Mósze megértette az Ó szavát. Emberfölötti embert ábrázol Kodolányi Az Isten Hegyében; feladatának nagyságát csak akkor érthetjük meg, ha jól meggondoljuk, ki volt valójában Mósze, ez a tökéletes ember, ez a verhetetlen hős, korszakalkotó törvényhozó, ez a koronázatlan király, tudós, beavatott, államférfi, hadvezér, mágus, főpap és bölcs. Igen, mindez volt, és még valami, amire nincs is megfelelő szavunk, talán úgy írhatnánk körül, hogy istennel-beszélő volt, magában hordozta Istent, eleven Frigyláda, de istennel-küzdő is volt, egyesítette magában a régit és az újat, a békét és a harcot, Isten örök békéjét és az ember örök nyughatatlanságát. Közvetítő volt Ég és Föld között, ismét összekötötte az Eget a Földdel, tehát emberségében is volt valami isteni. De bármennyire „isteni ember", mégis inkább csak ember, tehát tragikus lény, s mert annyira küzdött benne az emberi az istenivel, a legtragikusabb Kodolányi minden regényalakja közt. Milyennek ábrázolja Mószét az író? Ilyennek, - s ezzel máris mindent megmondottunk, ha nem is fejtettünk ki még úgyszólván semmit. A tárgy közismert: Mósze bibliai történetét azonban Kodolányi olyan ciklopszi munkával formálja át céljának megfelelően, hogy alig ismerünk rá az