Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

je, Arany János Koszorújában valósággal fuldoklik az undortól, s a regény törteiméire nem talál eléggé megbélyegző szavakat. Mit szólnának ezek a kritikusok a Vízöntőhöz, ehhez a valóban „kannibáli mű"-höz, a szertartásosan meggyilkolt áldozatok tízezreihez, a kitépett szívű hullák irtózatos tömegeihez? Igaz, a történelem felülmúlja legvadabb rémlátásainkat is, de mi egy véres ütközet valósága egy szuggesztív műalkotás valóságához képest? Ez az utóbbi megörökíti a borzalmat, kőbe vési a tömeges halál iszonyatát, maradandó lakást készít a képzelet pokoli teljesítményei számára, szinte kérkedik a rettenetessel, s még ki is színezi, hogy annál hatásosabb legyen. „Történelmet" emlegetünk, holott a regény címlapján ezt olvassuk: „mese". Ez a szó azonban csak sűríti, élesíti az iróniát; egyáltalán nem enyhíti a feszültséget, inkább növeli. A történelem a múlté, a Kodolányi-féle mese azonban az örök jelené. Ezt a fölismerésünket csak megerősítik a könyv fontosabb szereplői; az író barátai és ismerősei testületileg átlépnek a „mesé"-be, pálmalevél-szoknyát kötnek derekukra; ki költő, ki tudós, ki csillagász vagy diplomata lesz, míg meg nem öli őket Nannar. Azok a változatos halálnemek, melyeknek áldozatul esnek, egyúttal az író ítéleteit is jelentik pályatársai fölött. Ez a bíró irgalmas szívű és méltányos, de azért a döntő pillanatban habozás nélkül vízbe fullasztja barátait. Egyáltalán nem kritikai megjegyzés, de szinte sajnáljuk őket. Hétilt, a gyarló embert és kitűnő költőt, Namzit, a gyenge idegzetű zsoltárírót, Gubbubut, a szeretere méltó sznobot és divatmajmot, Ur Balut, a drága, hűséges, nagyétkű könyvtárost s a vesebajos, rejtélyes csillagnézőt, Simetant. Szurippak végső napjaiban, mikor eszeveszett félelemben telnek a nappalok és bíborvörös éjszakák, nem is a hatalmas várost s a pusztuló százezreket féltjük igazán, hanem barátainkat, a beavatottakat, kik különböznek a tömegtől, ha nem is érik el azokat a ritka levegőjű csúcsokat, hol csak Utnapistim érzi otthonosan magát. Hatalmas ez a jelenet, egy modern eszközökkel megírt „János jelenései"; a pusztuló kor szimbóluma, a roppant Bábeli Torony, omló bástyáival és emeleteivel Brueghel Nagy Tornyára emlékeztet a világpusztulás irtózatos éjszakáján. A „nagy tárgyak" természetesen pusztán azáltal, hogy nagyok, még nem teszik naggyá a művet, ha egy nagy feladatot rosszul vagy hiányosan old meg az író, veresége nyilvánvalóbb, mint egyébként lenne. Kodolányi azonban mindig győzi erővel és eszközökkel, a monumentalitást műveiben sohasem a türelmetlen becsvágy, a fellengző hatásvadászat szüli, hanem természetes eleme a nagyság, benne érzi jól magát; ezért bármilyen nyaktörő feladatra vál-