Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

lalkozzék, mindig ő kerekedik fölül. Ha mégis megállapítjuk, hogy az Örök Testamentum regényeiben a tömegjeleneteket szemmel láthatóan kevesebb energiával és vérrel tudja megtölteni, mint például A vas fiaiban, - ezt azzal magyarázzuk, hogy a magyar történelmi regények eszmei tartalma teljesen gyakorlati volt, a Vízöntőé s a következőké viszont többnyire elvont bölcseleti vagy teológiai. A „homokóra-emberek" világára homály borul, vagy ami még rosszabb, néhány közkeletű típussal elégszik meg az író, egyáltalán, legújabb munkáiban veszedelmesen enged a tipizáló ábrázolás csábításainak, egyfelől olyan kitűnően egyénített alakokkal találkozunk, mint Hétil, Namzi stb., másfelől a kovács, a hajóács, a katona, a földműves lép elénk, már eleve ismerten, s ezért érdektelenül. IV. Béla éppoly valóságos életet élt, mint bármelyik mongol lovas vagy magyar paraszt, újabban azonban Kodolányi hajlik arra, hogy alakjait sztárokra és statisztákra ossza. Mintha az ember - minden ember - iránti érdeklődése megcsappant volna, s az eszmék többet foglalkoztatnák, mint a történelem hordozója, az ember. Ez a modorosság egy fajtája, s az írónak küzdenie kell ellene, mint minden modorosság ellen. Ha időnként fáraszt vagy rettent is a borzalmak sztereotip ismétlődése, szerencsére a humánumnak is gazdag folyamai áradnak ebben a regényben. Az élet szépségei valósággal megdicsőülnek, az ifjúság, az emlékezés, a szerelem s a halhatatlan vágyak a személyes líra melegét árasztják, s gyakran szinte kábít az élénk színek patakzó bősége. Gilgames, Héa, Gilgames és Nurma szerelme inkább rabul ejt bennünket örök-emberi szépségeivel, a szenvedély és szenvedés, a vágy, a bizakodás, a boldogság és csalódás minden változatával megismerkedünk; valóban idő fölötti, örök hangulatok foglyai leszünk, saját életünk egy darabját, a magunk ifjúságát éljük újra, ahogy az írónak ez is a célja, mert ő is újra és örökké élni akar egy halhatatlan történet bájos és megindító hőseiben. A színek kápráztatnak, a levegő szinte meggyullad, mikor Héa, a „tücsök" enged az ifjú Gilgames ostromának, s az érzéki szerelem gyönyörűségei a végtelenség mocsarát varázsolják a gyorsan röpülő „kettős-órák"-ba. S a természet, a hangulatok, a szemérmes és tündöklő fiatal élet micsoda mélységei és távlatai ragyognak fel Gilgames és Nurma előtt, mikor az Aranyszigetre röpíti őket a képzelet, ez a tüzes, részegítő, felfokozott valóság, s hogyan foszlik semmivé, őszi kiábrándultsággá végül is minden. Kevés író álmodott ennél szebbet s igazabbat. Kodolányi írói, költői, zenei és festői eszközeinek teljes birtokában, a tapasztalás aranyfedezetével, s a művészi kifejezés könnyűségével és biztonságával, játszva küzd le minden nehézséget,