Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

talán tárgyalóképesnek tekinti Lugalt vagy Lugalékat, és sok jó szándékot és becsületességet tulajdonít neki vagy nekik. Valóban nem volt más bűne Lugalnak, mint hogy elutasította Utnapistim közreműködését? Baj, baj, kétségtelenül, - de hogyan lehet Lugalt egy szőnyegre ültetni Utnapistimmel? Az isteni férfiú és bosszús alkotója itt különös színben tűnik fel. Kevesebb elfogultság és több realitásérzék a regény eszmeiségének javára vált volna. Talán nem ildomos éppen a kifogásokkal kezdenünk, de Utnapistim szinte maga a regény, s nekünk, sajnálatunkra, meg kellett látnunk ebben a tiszteletreméltó személyiségben a nagyon is földies gondolkozásnak egy kellemetlen vonását. Ez természetesen nem vesz el semmit Utnapistim örökké érvényes gondolatainak értékéből; az ember - vagy akár egy isten is - lehet gyarló, igazságai mégis igazságok maradnak. A csillagokra néző szem, a Fenn és Lenn kapcsolatát valló szemlélet, az időfeletti lét filozófiája, az ember istenfiúságának eszméje, a kultúrák egysége, a lélek mindenhatósága: ilyen tanítást nem mindennap hallhatunk, de a világ kezdete óta minden nap ennek érvényességét bizonyítja. Az alig-emberi, átszellemült Utnapistim még így, bizonytalan, kissé ködös körvonalaival is, szüntelenül hirdeti, szerencsés pillanataiban pedig szuggerálja ezeket a nagy és maradandó, csillagképszerű igazságokat. Talán paradoxként hangzik, ha az eddig mondottakra gondolunk, de állíthatjuk: Utnapistimet és tanításait nem lehet elfelejteni, - ennek a bölcsnek hangja már-már személytelen, de még személytelenségében is hatalmas, megragadó. Az ellenpólusról is kell szólnunk. Bár a „homokóra-emberek" - még nevükben is lekicsinylés, gúny rejtőzik - sehol sem érintkeznek Untapistimnek és körének vérségi és szellemi arisztokráciájával, valóságosabb életet élnek, a gondolat nem emeli magasba őket, de nem is lop alakjukba semmi filozofikus sápadtságot. Talpraesett korhelyek, rafinált gazemberek, dolgaik és vágyaik után futó kisemberek; a „plebs" minden közönségességét és naiv nyerseségét jól példázzák. Kicsinyességük, brutális önzésük inkább szórakoztat, mint fölháborít. Békében-háborúban egyformán gyalázatosak és egyformán érdekesek. Erech és Szurippak háborúja egészen swifti, eszközeiben, tónusában, iróniájában. Az időről időre megismétlődő emberáldozatok hekatombái, melyek jelképes értelmükben talán még megrázóbbak, mint puszta „történelmi valóságukban", lidérces álomnak is rettenetesek lennének, s micsoda szenvtelen, józan tárgyilagossággal beszél róluk az író! A „nagy dékán" elbújhat mögöttük gyermekhús-mészárszékeivel. Mikor Flaubert Salammbója. megjelent, a kritikusok felháborodása az egekig csapott. A könyv magyar ismertetőéi 120