Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)
hét tengert bejárt hajósnak arcába, zöldesszürke és kékes árnyalatú szemébe, ebbe az élő tükörbe, mely időtlen időkig nézte a „borszínű" tenger hullámait, s a félelmesen ragyogó-izzó csillagokat. És így beszélünk: ez a nagy misztikus-rituális dráma, ez a száztermű palota, ez a logikus-színes látomás a tapasztalás és élmény természetes útját járva oszlik négy részre, négy műre: a Vízöntőre (1948), a Bikára (1949), A tékozló fiúra (1951) és Az Isten Hegyére (1953). Kezdetben volt a mítosz, és azután jött az evilági értelem kora: először az idő fölötti lét, aztán a történelem. Az író először megéli a régit, azután az úja: az első korszak fenséges, a második tragikus. Egyik homéroszi, másik aiszkhüloszi. A Vízöntő emberi és lélektani érdekessége abban rejlik, hogy éppen válaszúton áll, több szempontból is. Gyakran még úgy tetszik, az író több érdeklődéssel fordul saját kora, mint ama másik kor felé. A Vízöntő még egy nagy „ballo di masca", álarcosbál, csupa izzó aktualitás, csupa félreérthetetlen célzás. Sokan hibájául rótták fel, hogy tipikusan modern históriát öltöztet egy merőben más kor életformáiba, s ezáltal tulajdonképpen zavart kelt, ahelyett, hogy megoldást nyújtana. Akik így gondolkoznak, nem értették meg az írót, sem könyvét. Az ilyen fogások, helyesebben merész formai kísérletezések, a világirodalom legrégibb rekvizitumai közé tartoznak. Minden korban éltek vele, s gyakran a legkitűnőbb művek születtek így. Lukianosz éppúgy használta, mint Erasmus, Swift vagy Voltaire. Ezekből a művekből viszont éppen az hiányozott, ami Kodolányi munkáját az iróniának eme szokványos remekművei fölé emeli: a minden korra és emberre érvényes szabály, vagy ha úgy tetszik, tanács. Mindenki látja Nannart, és mindenki retteg a katasztrófától, de csak kevesen ismerik az égi jelenségek magyarázatát, s még kevesebben ismerik fel, milyen kötelezettségeket hárít ez a tudás a beavatottak vállára. A regény hangsúlyozza ezt a felelősséget, ugyanakkor éles, talán túlságosan éles választóvonalat is húz a „homokóra-emberek" s a beavatottak között. Ezt a kétféle emberfajtát világok választják el egymástól, s a könyv felfogása amennyiben romantikus: érezhető benne az élmény frissessége, a gondolat újsága. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy azokban a részletekben, melyekben különös élességgel lép előtérbe ez a nagy eszme, a transzcendens igazság, Ég és Föld kapcsolata, - mintegy megáll a cselekmény, és megáll az idő. Ünnepi pátosz lengi be a lapokat, a gondolat személytelenné válik, filozofikus formát ölt, s nem ritkán deklamációszerű. A regény legnagyobb tehertétele ez a félig,