Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

beri és írói alakjába; több pszichológiát és felvilágosítást várunk erről a nagy íróról, ki egyúttal nem mindennapi ember is volt, és Kodolányival ellentétben, igen ritkán beszélt magáról, s valami nagy szemérem akadályozta mindvégig, hogy szabadon megnyilatkozzék. * * * Az ádáz és áldatlan irodalmi és közéleti harcok közepette írta meg Süllyedő világ című önéletrajzát 1940-ben. Ekkor már túl volt első küzdelmein, híre-neve rohamosan nőtt, már megírta nagy történelmi trilógiáját; ha magába vagy az addig megtett útra tekintett, nem közönséges sikerekről számolhatott be. Mégis, vagy talán éppen ezért - pihenésképpen, megnyugvásként, hogy erőt gyűjtsön a további harcra -, újra felidézi gyermekkorát és első ifjúságát, visszaszáll a múltba, s első személyben vall magáról. Ezt a művét tanulmányunk első lapjain már részletesen ismertettük, sokkal részletesebben, mint bármely más munkáját. Nemcsak azért, mert „a gyermek a férfi apja", s mert „summa puero debetur reverentia", hanem elsősorban azért, mert ez máig a legjobb Kodolányiról szóló könyv, és szerzője maga Kodolányi János. Tartalmát most fölösleges volna még egyszer tárgyalnunk: ehelyett néhány kérdésre szeretnénk válaszolni, melyeket, véleményünk szerint, okvetlenül értenünk kell. A Süllyedő világ első fejezetei semmiben sem különböznek a hasonló munkáktól; Kodolányi, mint például Gottfried Keller szintén, kedvet érez, hogy „még egyszer bejárja az emlékezet régi zöld ösvényeit". A könyv megható és kellemes lírai andantéval indul, hamarosan azonban disszonancia csúszik az önfeledt emlékezés dallamos mondatai közé. A gyermek túlságosan korán ismerkedik meg a szenvedéssel, és Kodolányi nem Copperfield Dávid, aki elérzékenyül csupán az érzelmek kedvéért. Határozott mozdulattal elsöpri útjából a színes és hamis megindultság érzelgésre csábító alkalmait, s hangja ettől fogva egyre keményebb, tisztább és tárgyilagosabb. Ha minden önéletrajz szükségszerűen „költészet és valóság" keveréke, a Süllyedő világban csak igen kevés van a költészetből, viszont csupa valóságos élet, és hibátlanul pontos emlékezés mindvégig. Ennek a lelkiismeretességnek és megbízható emlékezésnek legfőbb biztosítéka az író szertelen őszintesége. Kodolányi őszinteségét nem lehet a szokásos fogalmakkal mérni; ez az őszinteség annyira intenzív, olyan tudatos, sőt szenvedélyes, hogy csak rá jellemző, és soha,