Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

egyetlen egyszer sem érthetjük következetlenségen vagy megtorpanáson. Habozás nélkül nyúl a legkényesebb dolgokhoz is. Ahogy nem ismer félmegoldásokat, féligazságokat, nem ismer félőszinteséget sem. Kodolányi nem „tapintatos": de nem azért, mert nem ismeri a tapintat fogalmát, hanem mert a szokásos, „kötelező" tapintatot gondolkozás nélkül föláldozza egy magasabb cél érdekében. Mondanunk sem kell, hogy ez a magasabb cél az igazság. Ha valamiről nem írhat teljes őszinteséggel, inkább hallgat, de akkor úgy, mint a sír. Még egyszer hangsúlyozzunk: Kodolányi őszintesége sohasem öncélú, mindig csak eszköz. Ebben különbözik a másik nagy szókimondótól, Németh Lászlótól. Németh László őszintesége öncélú, akárcsak az asszonyok „őszintesége", ezért exhibicionista, sőt gyakran valóban tapintatlan is. Kodolányi olvasásakor ilyen kínos érzésünk sohasem támad. Aki ennyire őszinte, akit ennyire nem nyűgöznek le a konvenciók, a társadalmi élet játékszabályai, természetesen mindig az ár ellen fog úszni: a Süllyedő világ fiatal Kodolányija egy viharban küszködő, törékeny bárkához hasonlít, százszor is kihívja maga ellen a sorsot, százszor is alámerül a hullámvölgybe, hogy a következő pillanatban megint a tarajok hátán lebegjen, s vakmerőn hasítsa a rázuhanó elemeket. Elcsépelt hasonlat, de ritkán volt ennyire igaz. De ez kell neki, ez az örökös harc és életveszély, szélcsöndben talán mozdulni sem bírna. Ez a fiatalember kívül-belül csupa diszharmónia. Csak az hat rá igazán, ami létét fenyegeti, ami összes erőit, képességeit megpróbálja, amire vadul fölcsattan, ami tüstént lelkesedésre vagy ellenkezésre bírja. S történhetik-e vele az életben más, mint ami föllázítja vagy boldoggá teszi, ami rögtön szíven találja, ami azonnal fölkavarja összes hatalmas indulatait? Elmondhatja-e ez az ember valamikor: ez jó mulatság, férfimunka volt? így talán soha, legföljebb így: ez rossz mulatság, de férfimunka volt! Milyen a nagy műveltségű, de diszharmonikus ember? Az ilyen ember elsősorban és csaknem mindig: roppant komoly. Az egyensúlytalan, diszharmonikus ember mindenütt veszélyt szimatol, bizalmatlan minden és mindenki iránt, ezért „szüntelen résen áll, mint a vad", s pszichikai kényszerűségből „örök szorongattatásban kell állnia". Lehet ironizáló, gúnyolódó, a fegyverszünet pillanataiban még jókedvű is (de akkor istenigazában), alapjában azonban kérlelhetetlenül komoly. Kodolányi nemcsak föltétlen őszinteséggel, hanem tökéletes komolysággal nyúl az élet összes kis és nagy dolgaihoz: a játékhoz, a szülőkhöz, a testvérhez, a barátokhoz, a könyvekhez és a szerelemhez. A gyerek Kodolányi nem azért komoly és szigorú, mert így szerez magának