Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

rátságos vendéglátók, Kodolányi az izgatott rokon, valami délies, törökös elemet vihetett kimért és korrekt hétköznapjaikba. Bizonyára nagy-nagy szeretettel és titkos bámulással fogadták ezt a csillogó szemű, meghatott, hálás gyermeket, ki egyformán hasonlított egy fáradt, meghajszolt vándorhoz és egy felületesen szelídített vadkanhoz. Kodolányi hazai finn propagandáját töretlen lelkesedéssel és a legtisztább eszközökkel folytatta: gyakorlati eredményeket nemigen ért el, a mi középosztályunk érdeklődésétől csillagtávolságban volt az ilyen tájékozódásnak még a lehetősége is; elfajzott társadalmunk idegenül, sőt ellenségesen állt szemben a nagyszerű finn példával. Kodolányi Suomiról szóló két könyve olvasmányos útirajznak is kitűnő: minden sorát érdeklődéssel, rokonérzéssel, bámulattal és - a saját helyzetünkre gondolva - kissé szégyenkezve olvashatjuk ma is. Magyarra fordította és kiadatta Alexis Kivi egy és Arvi Járventaus két regényét; Járventaus különben barátja volt, emlékezéseket is írt róla Arvi Járventaus és egyéb emlékek címen (1943). Ezek az emlékezések nem alkotnak szerves művet; meglehetősen rapszodikusan közli az egyes eseményeket, leveleket és más dokumentumokat, az egész is könyv magán viseli azoknak a zavaros, kapkodó időknek a bélyegét, melyekben napvilágot látott. A kiváló finn író képe, még ilyen vázlatosan is, élethű, vonzó és megkapó. Ha már emlékezéseiről beszélünk, sokkal érdekesebb, egységesebb, tartalmasabb mű Móricz Zsigmondról szóló Utóhang című írása. (írta 1954-ben, folytatásokban közölte 1955-56-ban.) Több szemszögből is figyelemreméltó: bőven és folyamatosan beszél saját írói pályájának kezdetéről, s ezzel mintegy önéletrajzi adatokkal magyarázza és hitelesíti Tavaszi fagy című regényét. Eredeti és hű képet rajzol Móricz első házasságáról, s meglehetős merészséggel világítja meg a nagy író családi és magánéletének egy-egy darabját. Végül egy lebilincselő és drámai beszámoló keretében megírja az írók Gazdasági Egyesületében lezajlott, bizonyos kínos eseményeket, tisztázza Móricz és a maga szerepét ebben a kellemetlen ügyben. Az olvasót mégsem maga az „affaire" története köti le elsősorban, hanem az IGE változatos és meglepő epizódokban bővelkedő históriája. Kiderül, mennyi gyakorlati érzék és roppant munkabírás szorult Kodolányiba. Ez az ember, ha kellett, egy intézmény volt önmagában; ha meggondoljuk, mi mindenre futotta erejéből és idejéből, megállapíthatjuk, hogy ez valóban a lélek diadala volt a test fölött. Egy dologgal azonban adós marad az Utóhang: az olvasó akaratlanul is azt várja, hogy Kodolányi - hiszen barát, kortárs és író volt egy személyben - mélyebben hatol majd Móricz era-