Kodolányi János (Székesfehérvár, 2002)

kednének. A Földindulás ellen indított plágiumper, s a körülötte zajló irtóháború világosan megmutatta, micsoda érdekek forognak itt kockán; az ostoba, undorító vádaskodás és az elkeseredett védekezés országra szóló volt. Kodolányi győzött, de csaknem belerokkant. 0 a kis dolgokat is felnagyította, a nagyokat meg éppen emberfölöttire növelte. Valóságos bibliai harcot vívott a gonoszok ellen, s mikor végre győzött, úgy érezte, „az Úr járt előtte". Ez az izzó, szenvedélyes, fölháborodott, mindenre elszánt hang jellemzi valamennyi vitatkozó írását: politikai, irodalmi s a közéleti nyavalyákat ostorozó cikkeinek tömegét. Ezek több természetes csoportra oszlanak: az Ormánság problémáira, irodalmi tanulmányokra és írói portékákra, a népi irány ellenfeleit támadó polémiákra, a kulturális viszonyokat taglaló cikkekre, finnbarát írásokra stb. Ormánsági cikkeiből külön gyűjteményt is adott ki Baranyai utazás címen; ezek inkább szakkérdéseket fejtegetnek, de azért jó, elevenen megírt riportok is egyúttal, dokumentumokként sorakoznak az ebbe a tárgykörbe vágó regények és elbeszélések mögé. Irodalommal és írókkal foglalkozó tanulmányai mindig erősen szubjektívek; bár láthatóan tárgyilagosságra törekszik, egyéni meggyőződése mégis lépten-nyomon szenvedélyes ítélkezésekben, sőt indulatos ledorongolásokban jelentkezik. Csak szeretett mintaképei és az alkatától teljesen idegen ellenpólus érdeklik. Kritikáiban is a harcos elvek embere: bár hősiesen, teljes fegyverzettel hatol tárgyaiba, elsősorban mégsem a tárgy érdekli, hanem a maga számára igyekszik a helyes utat megtalálni. Mivel ezekben a tanulmányokban a szubjektív tartalom a döntő, a fiatalkori művek a legérdekesebbek, ha nem is a legértékesebbek. Ifjú éveinek fokozott harcias temperamentuma, szilaj támadó, sőt kötözködő kedve tüstént magával ragadja az olvasót, s föltétlenül lebilincseli, ha nem is mindig igazságával, de eszközeivel. Politikus írásai hatnak legfárasztóbban, az efemer témák, melyekbe nyakig merül, ma már egytől-egyig elavultak. Csaknem minden alkalommal igazat kell adnunk az írónak, de helyeslésünk, együttérzésünk hűvös, tárgyilagos, tárgy és szenvedély immár a múlté. Az ellenséges tábor íróit, a jelentősebb és jelentékenyebb urbánusokat nem tudja, nem is akarja megérteni, bármennyi szépet vagy jót alkossanak is, baljósan hallgat, de tüstént megszólal kíméletlenül, gyakran gúnyosan, mihelyt sebezhető pontokat fedez föl az ellenségen. Igen, rengeteg nálunk a baj, a nyomorúság, az igazságtalanság; nem csoda, hogy az igaz lelkek gyakran elfáradnak, elcsüggednek, s képzeletük szívesen pihen meg a Földnek egy olyan pontján, ahol nem így van, ahol minden